Radnóti Miklós: The Seventh Eclogue (Hetedik ecloga Angol nyelven)

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

Do you see the night, the wild oakwood fence lined with barbed wire,

and the barracks, so flimsy that the night swallowed them?

Slowly the eye passes the limits of captivity

and only the mind, the mind knows how tight the wire is.

You see, dear, this is how we set our imaginations free.

Dream, the beautiful savior, dissolves our broken bodies

and the prison camp leaves for home.

Ragged, bald, snoring, the prisoners fly

from the black heights of Serbia to the hidden lands of home.

Hidden lands of home! Are there still homes there?

Maybe the bombs didn't hit, and they are, just like when we were "drafted"?

Next to me, on my right, a man whines, another one lies on my left. Will they go home?

Tell me, is there still a home where they understand all this?

Without commas, one line touching the other,

I write poems the way I live, in darkness,

blind, crossing the paper like a worm.

Flashlights, books – the guards took everything.

There's no mail, only fog drifts over the barracks.

Frenchmen, Poles, loud Italians, heretic Serbs, and dreamy

Jews live here in the mountains, among frightening rumors.

One feverish body cut into many pieces but still living the same life,

it waits for good news, the sweet voices of women, a free, a human fate.

It waits for the end, the fall into thick darkness, miracles.

I lie on the plank, like a trapped animal, among worms. The fleas

attack again and again, but the flies have quieted down.

Look. It’s evening, captivity is one day shorter.

And so is life. The camp sleeps. The moon shines

over the land and in its light the wires are tighter.

Through the window you can see the shadows of the armed guards

thrown on the wall, walking among the noises of the night.

The camp sleeps. Do you see it? Dreams fly.

Frightened, someone wakes up. He grunts, then turns in the tight space

and sleeps again. His face shines. I sit up awake.

The taste of a half-smoked cigarette in my mouth instead of the taste

of your kisses and the calmness of dreams doesn’t come.

I can’t die, I can’t live without you now.

Lager Haidenau, in the mountains above Žagubica July 1944

Stephen Berg, and S. J. Marks, and