Az udvaron, az udvaron egy tyúk kapargat, elhagyott, magányos, lompos, sárga tyúk, felette felhők tornyosulnak.
Némán sunyít a délután, antennánk lustán ring a házon, bolondoznak a levelek a tisztes hárson, ámde egyre sötétebb lesz a láthatáron, titkos hatalmak fütyörésznek a szélben, mely hideglelésként fut végig fákon és világon, sodorva távol úri kertek szagát palánkon, rácson által.
Viharra jár a délután, a felleg sírni készülődik.
Ó jer, szerelmes Magdaléna, kiért a vágy csellói búgnak költői felkent méhkasomban és létem, melynél egyszerűbbet nem is tudok, érted, teérted és készakarva komplikálom.
Az udvaron salak s homok közt hevernek titkok és enyészet, s a tyúk kapargat egyre csak, nem értve vértanúi sorsát, mely dicstelen végez vele a zsíros, forró serpenyőben.
Egy perc e délután talán, talán időtlen, mint a csillag, mely frizurád felett siet s mert éppen fényes, hát világít.
