A büfti gének (Magyar)
Három hajléktalan ült a budapesti Szabadság-téren, nézték a tévét.Talán a hótól volt minden, az első hótól, mely mint egy leszegett homlokú festőbrigád, reggel óta dolgozott Budapesten. Vagy a génektől, melyek benne vannak a levegőben, a sok büfti gének, ahogy Tubica fogalmaz, mikor ma reggel kinyitom az ablakot, mert a géneknek megtiltani nem lehet. Tubica úgy ki van szoláriumozva, mint az aratók, most voltak pihenni a nejével a Bahamákon. Cigánypecsenyét eszik, szereti hidegen, s mindkét szárnya alá tétetett sebésszel egy-egy mobilt, de jól is van tájékozódva, az kétségtelen. Ő meséli el a tegnap történtek jónéhány részletét, nem mintha nem hallottam volna elégszer, hogy a jelenséget, 9.3o-kor Kis Henrietta tizedesnő észlelte elsőként, ráadásul láttam is, mindennap látom az amerikai követség sarkánál a géppisztolyos rendőröket, ahogy fújják szájuk előtt a fehér kávéspoharakat, és toporognak.A fiatal teremtés ezúttal magán természetű ügyben pillantott bele a bombavizsgáló tükörbe. Már sokkalta szebb volt a szeme, nem nagyon dagadt, csak véreres, de ez a jóleső megfigyelése most szószerint eltörpült a látvány mellett. Anélkül, hogy bajtársait kiáltással tájékoztatta volna, fizikai értelemben sarkon fordult, cigarettát vett elő, ma még csak a negyediket, és lopva megdörzsölte a szemét, de hiába. Végül súgva megkérdezte a két szótlan kollégáját, hogy ők nem látnak-e amott rendkívüli eseményt? Azok szorongatták a kihűlt kávét, s a tátott szájuk mindent elárult. De, bassza meg, ők is látják, csak azt hitték eddig, hogy... szóval, hogy nem látnak jól, illetve káprázik nekik a hótól. De ezek szerint nem káprázik, hanem gáz van.Fölhúzták a géppisztolyt és féltérdre ereszkedtek, ahogy tanulták. Az még esetleg lehet, hogy ilyen reklám-bigyók, mondta az egyik. Például hőlégballon, fölfújják nagyalakúra, azután Nescafét iszik vagy valami. Levesport. Azt be kelletett volna jelenteni, mert légi tevékenység, mondta a másik. Fázott a térdük, meg teljesen nevetségesek is voltak a csöndes délelőttben, a hulló hóban. Pláne, hogy azok ott, leszámítva az eseményt, nyugodtan üldögéltek a padon, a szovjet emlékmű elött.Eltelt kis idő nyelvhasználati problémákkal. Hogy mi is az, amit látnak, s milyen szavakkal írható le hivatalosan. Azután a felfedező, Kis Henrietta tizedesnő kapott parancsot, hogy hívja fel a központot rádión. Hajléktalanok, jelentette, három darab hajléktalan polgár. Na és, aranyom, mondta egy ideges, síkos hang, na és? Csak az a helyzet, jelentem, hogy kábé mint a követség, akkorák, vagy a nemzeti bank. Legalábbis ülve. Igen, ülve, tessék elhinni, van egy nagy pad, illetve nőtt, az tisztára méretarányos hozzájuk... Még magyarázta volna, de Kis Henriettát hamar félbeszakították a központban, s az ügyeletes bizonyos Lajossal akart beszélni. Megint hagytátok, hogy igyon, üvöltötte ez a hang a sápadt rendőr fülébe. Jelentem, egyáltalában nem hagytuk, és ezek a micsodák tényleg itt vannak, mondta a rendőr, és parancsot kérünk vagy intézkedést, de azért egy kommandóskocsi legjobb volna, ha ki bírna jönni. Itt egy nagyon csúnya hallatszott a rádióból, és a központ megszakította az adást. Pedig milyen puha, szép téli szó ez, hogy „kommandóskocsi”, mint a sültgesztenye vagy a bélmosónő. Mint a száncsengő. Be vagyunk rúgva, azt mondták bent, közölte szárazon Bizonyos Lajos, és felállt. De azt nem mondták, basszáj, hogy mi legyen az intézkedés. Hogy igazoltatás, például. Vagy hogy ez kinek a hatásköre? A követség ablakaiban intelligens arcú, vonzó férfiak ácsorogtak, villogtak a vakuk, surrogtak a tenyérnyi kamerák. Aranyszínű nők barna, piros és sárga gyerekeket ültettek belülről a párkányra, aztán mintha vezényszóra, egyszerre eltűnt mind, s leszaladt az összes roló. A mellékutcákban megszólaltak a szirénák, azok hárman fölkapták a fejüket, de nem voltak nagyon meglepve. Közelebb húzták a kannát a lábukhoz, az egyik, a fiatalabb férfi mutogatott, talán a Parlament, talán a szirénák felé, azután ülve maradtak, rágyújtottak a hóesésben. Úgy látszott, megbeszélnek valamit, de hogy mit, az nem hallatszott, noha csönd volt a Szabadság tér fölött. Nagy csönd és Sopiane-füst. Baromi büdös, mondja Tubica, hogy a tüdejét vagy mijét majd kiköpte ott keringtében.Hát, így kezdődött, délutánra aztán a civilizált világ szeme Magyarországra szegeződött, a tévétársaságok megszállták a tetőket, a követség ablakait, népes kiséretével a helyszínre érkezett a belügyminiszter. Jelentették neki, hogy rendkívüli esemény, az esemény kivételével nem történt, egy kisebb káreset volt, mikor az intézkedő rendőr, már a tér lezárása után igazoltatást foganatosított, akkor a személyazonossági okmányok valahogyan leestek, és az egyik, az arányosan nagy súlya miatt csúnyán meghúzott egy Toyotát, szerencsére nem követségit. Az, hogy tárgyalni kell, s az illető polgárokat békésen, de minden áron el kell távolítani az ominózus helyről, az a magyar miniszterelnök s Clinton elnök egyöntetű kívánsága volt. Előbbit Hajdúhadházán felszállás közben, utóbbit Washingtonban érte utol a hír, s megdöbbenésüknél csak áttekintőkészségük és hidegvérük volt nagyobb.Tubicától tudom, hogy a három célszemély hangjával volt kis baj, illetve álmélkodás. Mindenük meg volt nőve ugyanis, a testük a ruházattal, a kannásboruk, meg a pad is, amin ültek, csak sajnos a hangjuk, az egyedül megmaradt kicsinek, olyan semminek, mint egy emberé, pedig az őneki, Tubicának és a családjának kurvául fontos volt volna, a megnőtt hang, és hogy ő egy vagyont kifizetett, na mindegy, még jó, hogy időben kiderült a diferencia... Itt Tubica elhallgat, és gúnyosan mosolyog az értetlen képemen, hogy majd megértem, ne féljek. Ha még itt lakom addig. Mikor a darus kocsi kosara fölemelkedett, pelyhenként lehetett hallani, ahogyan hull a hó. Mi a faszt fogyasztottak maguk, hogy így megnőttek, kérdezte a pszichológus-főhadnagy a hangütás miatt. Hát, kekszet és máltai zsömlét. Meg az ajándék bort, mondták a megszólítottak vonakodva. És az honnan van, kérdezte a főhadnagy. Nem tudják, mondták, négy izé hozta nekik reggel, galamb, legalábbis ránézésre. Ilyen bomberdzseki volt rajtuk, de nem verekedtek, hanem adták a bort ingyér. Kannás, de príma édes. Abból fogyasztgattak, addig-addig, hogy egyszercsak megnőttek. Vagy az ország ment össze. De tökmindegy, ez úgyis delirium, elmúlik. Fel tudnak állni, kérdezte a szakember. A Hildus föl tud, mondták, és az egyikük, a nő, nagy nehezen fel is tápászkodott. Feszült pillanat volt, a tetők fedezékében, a mesterlövészek pofacsontján megfeszült a bőr, Clinton elnök nyelt egyet az ovális irodában, de nem történt semmi. A középkorú, spicces asszony csuklott egyet. Nagyjából akkora volt, mint a nemzeti bank épülete, de sovány. Lépett balra kettőt, jobbra kettőt, puszit dobott a Juszt Lászlónak, aztán visszahuppant. Nevettek részeg egérhangon, s nyúltak a kannáért, az volt a feltétel, hogy a kanna marad, különben nincs tárgyalás meg béke.Három óra körül az egyik férfi közölte, hogy neki kisszükségeznie kell, és vagy hívják ide a Czeizel Endrét, aki visszacsinálja őtet, vagy hadd menjen el a tévé háta mögé a dolgára. Na, majd pont az kéne, horkantották az illetékesek, kik rádión követték az eseményeket. Jó hogy nem a Kossuth térre, morogta egyikük és bele is izzadt a gondolatba. Épp földet ért a miniszterelnök helikoptere, aki rövid megbeszélés után elállt tervétől, hogy darus kocsi és sisak segítségével, veszély ide vagy oda, kezet fogjon a nagyranőtt polgárokkal.A válság-stáb amerikai szakértők bevonásával alkonyatra konkrét tervet dolgozott ki, s a pszichológus-főhadnagy közreműködésével némi huzavona után az illetők ráálltak, hogy rendőri biztosítás mellett szépen, komótosan, nézve a láb elé, nem kerget a tatár, elsétáljanak a Népstadionba.„Ott majd meglátjuk a továbbiakat, barátaim.”Ez tűnt a legjobb ötletnek, a Népstadion, ahonnan kimászni nem nagyon tudnak, és lehet őriztetni őket vízágyúval, reflektorral, mondta állítólag Tubicának egy magát megnevezni nem akaró szakértő. S még azt is elárulta, hogy bizonyos cégek a majdani reklámtevékenység fejében át akarták vállalni a költségeket. Esteledett, megértheti, aki értelmes ember, hogy cselekedni kellett, mielőtt végképp berúgnak azok hárman, mondja Tubica, úgyhogy föl lettek noszogatva, és szépen el is indultak, ment minden, csak a Hilda makacsolta meg magát a Keletinél, hogy ő utazni akar, de le lehetett beszélni, eléggé meg voltak már ijedve a felhajtástól, némán caplattak az elálló hóesésben, az opál szatyraikat meg a kannát négy teherautó vitte utánuk. Azt azért kérték szépen, hogy legyen sziréna, mint a Kriminálisban.Tubica a fülemhez hajolva elárulja ma reggel a tetőn, hogy ez a bizonyos „bor”, ez még csak minta, nincs benne minden komponens, tehát ez nem köt meg, ez 24 óra után kiürül a lélegzettel, és akkor vagy újra kell tölteni a szervezetet, vagy vállalja az ember a szégyent, kéremszépen, hogy élete végéig csak egy sárcipőnyi szaros galamb, semmi más, uram, semmi más, és ezt ő, Tubica, majd bolond lesz vállalni, ez az eset neki pont jó volt, látta a hatásmechaniznust, a hibákat, és eljön a nap, és meg fogok lepődni, noha ilyen zajos elefántcirkusz, mint ezekkel a nyomorultakkal, ilyen ővele és az embereivel nem lesz, annyi szent. Hanem csöndes növekedés és azután megragadás, néz a szemembe mélyen Tubica, nem úgy mint ezek a hülyék, barátocskám, hogy kérhettek volna bármit, de csak a Czeizel Endrét kérték, meg egy piszoárt. Különben is, mondja, fél órája járt arra, a Népstadion felé, és persze, hogy hajnaltájt egyszercsak elmúlt az óriásság. Összehuttyant, mint a tót orgona. Elmúlt ahogy jött, az illetők most csak néznek másnaposan, nem értik a készültséget, meg a deres rendőrautókat. Ülnek összebújva a kezdőkörben, s akkorák, mint minden ember.
|
Oh, Those Chubby Genes! (Angol)
Three homeless citizens were sitting on Budapest’s Liberty Square, watching television.
The corner of the American Embassy was being watched by police with automatics, who were blowing into the plastic coffee cups they were raising to their trembling lips. They were freezing cold, and preoccupied with looking up at the sky, the Lord’s own coarse-grained and joyless TV monitor. The phenomenon was first noticed at 9:30 a.m. by Corporal Henrietta Kish who had just taken a look into the bomb-surveillance mirror, though this time for private reasons, and who was pleased to ascertain that her eye was healing nicely, the one she’d bumped into the sleeping quarters’ lamp just two days before. Why couldn’t it have been the lamp? It was as good an explanation as any; and it’s what she’d told her partner on duty, namely, that she’d knocked her head into the lamp at the workers’ hostel on her way to the lavatory. Little wonder! Her business could brook no delay. Besides, her duty partner wouldn’t have believed the truth anyway.
One eyelid nipped up, she studied the minuscule, medium-red jelly, and noted with satisfaction that the unsightliness had been absorbed, while the little that remained was like something she could have painted there herself before going to the late night disco – though, need we add, half a made-up eye always gives cause for suspicion. In short, Corporal Henrietta Kish was satisfied with what she saw, and would have continued looking, had not her self-examination been literally dwarfed by what else she saw.
She did not issue a shrill and loud scream in order to sound the alarm, and let her comrades-in-arm know what she’d just seen. Instead, lovely, medium of height and short of thigh, the young lady literally swung around on her heels and took out a cigarette. Thanks to her cut lip, it was only the fourth that day. She put out the match, then unobtrusively pinched her arm, but without producing the hoped for result. Next she drew a couple of deep, silent breaths, after which she proceeded to inquire of her two colleagues whether the comrades happened to see anything out of the ordinary over yonder? They looked pale and were absorbed by the act of gulping down their cold coffee. But their dropped jaws were a dead give-away. Yes, shit, to be perfectly frank and above board, et cetera, et cetera, et cetera, they’d seen it, except they figured… in short, that they weren’t seeing what they were seeing, and that, in short, their eyes were dazed by the snow. However, as things stood, it was no daze they were seeing, but a Predicament.
They dropped to one knee and cocked their rifles just like they’d been taught in training school.
“Maybe they’re one of ‘em advertising gismos,” one of the police officers said hopefully. “Like a hot-air balloon. They inflate it out of all proportion, then it drinks Nescafé, or whatever. Or powdered soup.”
“Except they’d’ve needed permission, because that counts as aerial activity,” the other police officer countered. Their knees had turned cold by then. Besides, they were making a laughing stock of themselves in that tranquil morning and in that gentle snow fall, especially with regard to the fact that the three above-mentioned homeless citizens were sitting unperturbed on a bench in front of the Soviet war memorial, though for the time being, we’re ignoring the true nature of the phenomenon. But bear with us.
The time passed with linguistic problems, like what is it they’re seeing, and how could they describe it officially? Then Corporal Henrietta Kish, who first spotted the phenomenon, was told to call headquarters over the radio.
“Homeless,” she reported, “three homeless citizens of unknown provenance.”
“So what, sweetheart,” a vexed yet liquid voice replied. “So what?”
“But, I wish to report… the point is, they’re more or less the size of the Embassy, or the whatchamacallit next door. The National Bank. And that’s sitting down… Yes, you heard me, sitting down! You may not believe this, but there’s this incredibly huge bench. It came out of nowhere, and it’s like… how should I put it… totally proportionate to their own size.”
Corporal Henrietta Kish would’ve gone on with her report, but she was cut short by headquarters. The officer on duty on the other end of the line wanted to speak to a certain Louie.
“You let her hit the bottle again,” the officer on duty shouted into the ear of that certain Louie.
“No, sir, we did nothing of the sort, sir, I beg to report, sir. Besides of which, them whatchamacallits, they’re really here, no kidding,” that certain Louie went on. “We request our orders. Or better yet, why don’t you do something! Why don’t you send a commando car?”
At this point a stream of expletives issued over the radio, and headquarters slammed down the phone. Why, one wonders. “Commando car”, it’s got such an impressive sound to it. A certain je ne sais quois to it, like “horse chestnut”. Or “hornets’ nest.”
“Headquarters said we’re drunk,” that certain Louie informed the others matter of factly and resigned, struggled to his feet. “Shit. They didn’t give us our orders. We could ask to see their papers. Though it’s not clear whose jurisdiction this thing falls under, if you know what I mean.”
The Embassy windows were dotted with the honest faces of clean shaven men; flashbulbs flashed, palm-size cameras clicked, and golden-haired women perched their brown, red and yellow children on the windowsills. Then, as if on command, everyone disappeared, and the blinds were drawn.
Later, when the sirens could be heard blaring in the side streets, the three homeless citizens finally perked up They still didn’t seem particularly surprised, though; they just pulled the can closer to their feet and one of them, the younger of the two men, started pointing, possibly at the nearby Parliament, possibly at the flashing police cars. But all three remained seated on the bench, and they lit up despite the snow. They seemed to be consulting about something, but even though the square was wrapped in silence as deep as the snow, it was impossible to make out what it might be. Nothing but silence, and the smoke of cheap cigarettes.
By the early afternoon, the entire civilized world had its eyes fixed on Budapest. The television companies were swarming over the roof tops, and with a large entourage in tow, the Minister of Domestic Affairs appeared on the scene, where he was told that apart from the curious circumstance in question, no curious circumstance had occurred. The damage, too, was slight. When asked to prove his identity, one of the suspects dropped his ID and because of its great weight, which was proportionate to the suspect’s own size, it scraped the side of a Mitsubishi Pajero. Luckily, it wasn’t an Embassy car.
The Hungarian Prime Minister and President Clinton issued a joint directive about the advisability of negotiations and the removal of the homeless citizens in question from the square, but without undue fuss. The former had received the news at Hajdúhadháza while he was boarding his train, the latter in Washington, and their surprise was eclipsed only by their quick and sagacious assessment of the situation, plus their sang froid.
As the crane’s basket was being raised, the silence was so filled with expectation, you could hear the snow falling flake by freezing flake.
“What the fuck did you fucking people eat that got you to grow so fucking big?” the psychologist who was also a police lieutenant asked for the sake of alliteration.
“Biscuits and Malta rolls.”
“What else?”
“Also, the wine. It was a present,” one of the three added apprehensively.
“What do you mean a present? A present from whom to whom?” the psychologist who was also a police lieutenant inquired.
Well, now, they couldn’t rightly say, the homeless citizens said. Basically, it was brought by four little guys in the wee hours of the morning. Pigeons. At first glance, anyway. They had on eagle anoraks, well-cut aviator jackets, white shoe laces. But they didn’t start a fight or anything by way of aggression, or what have you, they just shoved the wine at them with a neighborly gesture. As a free present, no less! In a big can, and pink, almost to the bottom, and irreproachably semi-sweet.
“And then the genes just kicked into gear, is that it?” the psychologist who was also a police lieutenant smirked. “Those chubby genes just started sprouting. Is that what you’re saying?”
“So it would seem,” the homeless citizens said, but then, they’re no experts on genes. They were just tasting the rosé, enjoying the bouquet with their noses, until what happened happened, and they started growing. Or the country started shrinking. Not that it makes a difference. It’s just a shared delirium. It’ll pass.
“Well, it sure as fuck better,” the psychologist who was also a police lieutenant said. “Can you fucking people fucking stand up?”
“Hilda can,” they said, and one of them, the woman in the skiing outfit, dragged herself to her feet, if with difficulty. It was a tense moment. Behind the cover of the rooftops, the skin on the cheeks of the sharpshooters first grew taut, but then relaxed. The middle-aged woman gave a drunken hiccough. She was more or less the size of the nearby National Bank, possibly even a hair’s breadth taller. She clutched the can to her bosom with both hands, leaned her cheek against it, and began singing, “Fly me to the moon, and let me play among the stars, let me see what spring is like on Jupiter and Mars...” She also attempted a dance step or two to accompany the tune. Then she fell back on the bench with a thud, and the three giggled and guffawed for some time, their drunken mouse squeaks weaving in and out through the branches of the rustling trees divesting themselves of their white snowy flakes. Her comrades slapped her on the back and pressed awkward kisses on her ski cap. In exchange, the woman passed the can around. She drank from it, too, smacking her lips, then she set it down on her lap and threw her protective arms around it once again. The can, it’s got to stay, otherwise the police can forget all about the negotiations and the clearing out of the square.
Around 3 p.m. one of the two men announced that he’s got to answer the call of nature, and either they bring the geneticist Endre Czeizel on the scene to reverse his genes, or they’d better let him go to the back of the TV building to “water the lawn”.
“That’ll be the day,” somebody roared from a distance, because headquarters had been keeping on top of events over the police radio.
“Why not Kossuth Square while he’s at it? Why not Parliament,” the man at the other end growled, the sweat tricking down his forehead at the very thought.
Meanwhile, the Prime Minister’s helicopter landed, and after a brief but productive exchange of views, he decided to fly in the face of danger, and with the help of a crane and safety helmet, he went to shake hands with the huge homeless citizens.
Just before sunset, the homeless citizen who went by the name of Hilda informed the Under-Secretary of State, who headed the negotiations, that if Berci can’t answer The Call, she’s going to rip the Soviet war memorial up by its roots, and one can only hope and pray that she won’t lose her head and fling it at somebody. .Or drop it on top of the television building. The choice is theirs to make.
The three homeless citizens were drinking steadily, if with some bitterness, as a consequence of which, the contents of the can were being rapidly depleted. Despite the risk, action had to be taken before the suspects got stinking drunk. Luckily, by nightfall, the crisis staff, with the help of American experts, had worked out a viable plan of action.
“Is it really that urgent for Berci?” the psychologist who was also a police lieutenant shouted into the loudspeaker.
“Yes, it’s that urgent,” a subdued, wind-beaten voice answered from above.
“Oy vey,” the expert said by way of encouragement, “oy vey”.
“In that case, we will now take hold of him and take a collective walk to a place by the wayside,” he said. Then he patiently explained, first in Hungarian, then in English, what was to be done, and after some hesitation, and subsequent to having given expression to their utter lack of confidence in the thing, the citizens in question appeared willing to walk to the People’s Stadium, which had been designated for them. But only with adequate police protection, they said. Then careful and circumspect, taking their time, watching where they were stepping, they started off.
“Just hold your horses until we get there.”
On the six o’clock news the spokeswoman for the Ministry of the Interior explained that during the plenary action committee meeting that followed the ascertainment of the facts, and after having taken all possible locations into account, the government chose Peoples Stadium and its auxiliary institutions because it proved to be the only venue where the minimum conditions could be met that the citizens under arrest as well as the accompanying police needed– to wit, adequate lighting, hot tea, and water canons. The spokeswoman was pleased to report (this for the sake of the public) that everything went without a hitch or any unforeseen complications. When they reached the Eastern Railway Station, the female detainee declared that she wanted to take the train to Hajdúszoboszló, but after someone had a short exchange of words with her, she thought better of it.
Hasty and inadequately lit as it was, the TV footage showed that the three celebrities were frightened and disconcerted by all the hullabaloo around them. They trundled on in silence through the heavy snowfall, along deserted streets that had been barred to traffic. Their opal-colored plastic bags and the can of wine were being carried behind them by four fire engines with blaring sirens.
The night passed calm and uneventful. But towards dawn, while they slept – the precise time has never been established –the three homeless citizens knuckled under like a wet rag. The hugeness was gone as quickly as it had come. Or maybe the country got bigger. Be that as it may, the three homeless citizens in question woke up groggy, trying their morning-after tongues, and they were inordinately surprised by the police allert and the police cars with frost on their windshields and – as a matter of face – they’ve been sitting there ever since, huddled together inside the start circle, the same size as you or I.
|