Kovács András Ferenc: Torso - 1992 (Torzó - 1992 Német nyelven)
Torzó - 1992 (Magyar)
Sormetszetekkel sebzett,
összeszabdalt minden - mihez nyúlsz: mindjárt szétesik, alighogy érint: kezdetébe hull, mert gondolatban máris vagdalod, arányítod, beméred, fölszeled tervezgetvén: egész a szerkezet még, s a glóbusz is, hisz délkörök hasítják, egész, egész, egész a lét s magad, míg két cezúra bármit összefércel - te vágóhidak geométere! De szét világ, szét vers, szét semmiségek - vakon ragyognak rád a varratok, s te hentesülvén szentesülsz, de ráng, elráng a verssé mészárolt világ, még meg-megrándul vergődőn a mondat: torkodban érzed tördelt tagjait, no vedd és edd - nem válthat az se meg. Mert üdvösséged nálad éhesebb, s mohóbb a nyelv, ha mindiget, sohát forgat: térségeket tép szét a szó, karácsonyt, szöszke kislányhangokat, míg angyalhajban babrálhat kezed - úgy simogasd meg, mintha nem te volnál. úgy simogasd meg, mintha tán nem élnél, úgy ahogy élsz, világot szaggatón, akár a légszomj, mely töri, zúzza, ledönti az Éden kristálytornyait tüdődben. |
Torso - 1992 (Német)
Von Zeilenbrüchen verletzt,
zusammengestückelt ist alles - was du auch greifst: zerfällt sofort, kaum berührt: fällt in sein Beginnen, denn in Gedanken schon hackst du es klein, proportionierst, taxierst, tranchierst im Planen: ist die Struktur noch ganz, und auch der Globus, denn Meridiane spalten ihn, ganz, ganz, ganz das Sein und du selbst, bis zwei Zäsuren Beliebiges zusammenflicken - du Geometer der Schlachthöfe. Doch zerstückelt die Welt, zerstückelt das Gedicht, zerstückelte Nichtigkeiten - blind strahlen dich die Nähte an, und Metzger werdend wirst du heilig, doch zittert, erzittert die zum Gedicht geschlachtete Welt, es zappelt und zappelt wild um sich schlagend der Satz: in deiner Kehle spürst du seine zerbrochenen Glieder, na nehme hin und esse - auch der kann nicht erlösen. Denn deine Seligkeit ist hungriger als du, und gieriger die Zunge, wenn sie das Immer und das Niemals wälzt: Räume zerreißt das Wort, Weihnachten, Stimmen blonder, kleiner Mädchen, bis deine Hand in Engelhaaren spielen kann - streichle so, als wärest du nicht du, streichle so, als würdest du nicht leben, so wie du lebst, die Welt zerreißt, wie Atemnot, in deiner Lunge, die ruiniert, zermalmt, Kristalltürme des Paradieses niederreißend. |