Farkas Árpád: Nyitott égbolt

Eluntam a Balkán mocskát

Európába rángató vonatokat,

eluntam határátkelőitek vizeldéiben

bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő

s falba verődő kobakokat,

el kis motyóim dúlását, eluntam

bizony, heréim közül bőröm alá 

is felbizsergő, motozó ujjatokat,

Rodin pózában ülök

félszázada a honi klozeton,

rettegjetek, én még maradok,

de indulnak fiaink, átrágják 

magukat a parajdi sóhegyeken,

iszonyú szomjasak lesznek, mire

odaérnek, felisznak benneteket!

Eluntam emberkedni félszázadon át,

holnapra MADÁR LESZEK,

hallom, amint percenként percegve

vékonyul csontom, elmadárlik,

bőröm sincs már, csak szárnyam,

nő, röpít szabad és tömör levegőn.

Tudom, szószegők, lőttök majd rám, 

akárha fácánra, pedig veréb volnék

csak, szürke. S pereg majd a tollam,

mindnek szárából tinta csepeg.

Tudom, óceán nem leszek már,

de határátmosóvá

eltintatengeredem.

1991