Margitnak
Szél, te véremre támadó forró szél,
nőstényoroszlán sóhaja, délövi
lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás,
nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod: ragály,
ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd,
visszanézve látom: tüzedtől csupa sömör,
lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly,
selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet
riszáló, csonthártyáimon játszó vonó
téged micsoda csillag vezényelt énellenem,
hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,
hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda
haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs,
és irgalom nem lesz? – de így kell, de így kell nekem,
ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet!
Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan,
cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz,
íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong,
óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál -
tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet
sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelmem, csók
vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom,
ártatlanságom báránya, szűz versem, arany hajam,
pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata
s középen bolond fejem is, mert neked énekelek
örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú,
te forró, te sárga, te cigány szél, – te cigány!
Állj le, vagy lassulj, kincseimet akarom látni!
Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom,
szám erejével kibontom, szimatolom idegesen -
kölykeit a fáradt állat: bámulom emlékeim.
Vérem és szemem emléke, mesebeli fény
s gyötretés udvara, ott él a kicsi király,
a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél,
a szenvedély zöld-piros tornyában élő harang -
én vagyok az a harang, szerelem s riadalom
bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát -
nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál
arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról
nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda,
a kolomp-kalapálók, a réz-üsttel rémlők álma sugárzik,
szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben,
hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük,
ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban
csuszkálnak a göndör babák-ó, van-e isten!
Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek,
búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát,
pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten,
ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai:
patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában,
de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán,
hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap,
ezer fogát cirógassa, fűre leomló
haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig!
Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém,
kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül
mint aranyírás a szentek avatott ajkairól
fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam.
Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél.
Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim,
letérdelek érted, káromkodok érted – ó cicomás
kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap!
Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához,
banyák a tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben.
Megzizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át
lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek,
meghalsz te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok
óriásra nőnek, s dagadozva a magyar királyok
rámlovagolnak – ó átkok, megrontjátok álmomat is!
Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon
drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong,
országút fehér porában vonul a sörényes banda,
dalodat bánatomra hullatja a forró szél.
Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul,
dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted,
s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel,
ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz,
s kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva.
Ki nyírta meg a tündért? A halál – azs a vén halál,
egy talpas kis tükör miatt a halál – azs a rohadt halál,
ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál.
Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő
könnyeidet issza, e pusztítótól hajad lesz hamar,
a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem,
besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha.
Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár,
fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden
s madárfészkek mennyországa örvend a te fényes hajadnak.
Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit
mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben,
mikor sóhajtva kifakul minden torony,
a vityilló kátránypapír-födele pörge levél,
kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel,
a szél idején, mikor a zománc pattog
fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc,
a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is
szivendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak
föl-alá szállva a pacsirták: isten jojói,
ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban,
s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál,
mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja:
sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!
A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom:
a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél,
az eszi a vérem, szárítja a csontom, de irgalom nincs,
nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag,
íme a forró levél : ha bátor vagy, várlak újra! -
besötétített szobámban üzenete sárgán lángol,
zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába:
ég a homokbánya fölött a végső zöld korona,
kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el,
ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály
s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva
hűlni a Fekete-tengerbe – jaj nekem, jaj!
A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom:
igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.
Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez,
kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg:
kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál
Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek,
a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva,
hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem.
A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú,
majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát,
szenvedni nagyon tudok – a sors az idillt megölte,
de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is
átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt.
Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába,
fogaid villáma, táncoló sávos hajad,
fullasztó gyönyöröm! Forró vagy akár a szél!
De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt,
koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke,
esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden,
kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy
s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak.
Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd
s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!
Szél, te síromat vigyázó forró szél,
te hű ebem – inkább hű ordasom,
ki az a csillag, ki ide-ültet fölém,
ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha?
Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont,
csak dús hajam s őrölhetetlen koronám!
Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia,
súgod-mormolod-süvíted: eljött a föltámadás!
Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget
megölöd s a földnek esel, te tüzes,
te cigány szél, a dögöt is kikaparod,
szél, szilaj angyal, a lelkedet fújod belém,
rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kard-ragyogás,
föl a zöldfülű dombra, randevúra a nagy hold alá
minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem,
hogy minden hajnalban ámuljon el a világ,
fekete foltokat látva a domboldalon:
odanézzetek, oda, a Szerelem ujra odahevert!
