Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Závada Pál: Jadviga párnája (1. részlet)

Závada Pál portréja

Jadviga párnája (1. részlet) (Magyar)


Két héttel esküvésünk után, Február 21-én Jadviga vallomása, az az egy mondat. (Fölkeltem némán, az ablakhoz álltam, ő utánam jőve átölelt. Kibontakozván pirkadatig róttam föl-alá a szobában. Utána tettem föl csak az első kérdést.) Írni is, szólni is képtelen vagyok.

Mit tagadnám magam elől, hogy mielőtt följebb csavartam a kanócot, hogy e lapokon vergődő szívem hű krónikása legyek, fölhajtottam két pohárik terkelyica-snapszot,* s hogy ne vesszenek össze, egy butélia vadkerti savanyát hoztam ki még a komorából.** Muszáj szaporáznom a kortyokat, oly nervózus vagyok, s a merszhez is kell a bor, jegyezni efféle intim dolgokat. Jadviga alszik, én meg nem bírok.
Beleszagolok a kezembe… Ha máskor kámforillatú Jadvigám mosolya esténkint remélni enged, nőm elővillanó bőrét rozmaringszagosnak érzem, ellenben hajnaltájt, a kínzó testi s lelki vergődés után magunkat kaporszagúnak vélem. (Mamovka süt-főz annyi temérdek kaporral olykor, hogy csömöröm támad és undor fog el, s az asztaltól is föl kell állnom néha, de nem mondom.)
Hogy Jadviga vallomását leírhassam majd, ahhoz hátrébb kell lépni.
Nászéjszakánknál kéne kezdenem, hisz odakint Stralsundban a csókig volt csak előrehaladhatás, az is jó darabig ajkaink tapadása lehetett csupán, mert nyelvvel furakodni fogacskái közé egyedül a hazautazásunk előtti estén engedett. (S arcomat szorítani keble közé, pruszlikon át, de tenyérrel markolni még úgy sem.) Itthon legtöbbet Mamovkára hivatkozott, hogy beléphet. De soha nem taszított el, hanem mosollyal, szelíden tolt el magától, noha rendre pirulni, forrósodni látszott, légzése szaporázott, és csípője is megremegett lassúdan, kicsi vonaglásokkal.
A lakodalomból szobába későn kerülhettünk. A násznép kitartóbbja hatalmasan mulatott, barátaim, Rosza Pali, Szvetlik meg a többiek hajnal felé már csak marsol fúvattak, s csizmáikkal úgy rúgták a padlatot, hogy majd beszakadt, de utána előcsalták még a leányokat újra, és szlovák dalolósokra kezdtek forogni. Mi akkor hagytuk ott őket, pillantást váltottunk, és uzsgyi. (Csak Buchbinder Mikinek szóltam, Mamovkának nem, mert éppen hátul volt a konyhán.)
Kézenfogva futottunk haza, mostantól a mi kettőnk új otthonába, s fölfrissített a fagyos levegő. Szándékosan alig ittam egész éjjel, nehogy kába, erőtlen legyek s gyomorpanaszos, és bár alaposan bevacsoráltam (kivált Boszák fejedelmi pörköltjéből), mielőtt hazaszöktünk, sikerült könnyítenem is magamon, s lohasztani a már-már kínzó puffadáson. (Eltöprengtem én már, kibocsátván esténként egy-egy megváltó szelet a dunna alatt – hisz ezzel bizony nem úgy van az ember, mint a vizeléssel, hogy könnyít magán és kész, mert emezt ki kell türelemmel várni, no de nem őrizheti az ember a félreeső helyet órákig! –, hogy hát miként lesz ez, ha párosan kerülünk az ágyba. S hogy a puffadás, mely igen kínzó bír lenni olykor, nem fogja-e zavarni a test szerelmi cselekedeteit, melyek altesti izgalmaikkal a béltevékenységet is serkenthetik…? S akkor kiábrándító iszkolás lesz majdan kifelé? Vagy hogyan?)
Nem kezdtünk vetkezni rögtön (őrajta különben „újasszony”-ruhája volt már, hisz éjfélkor átöltözött), hanem a langyos kemencéhez és egymáshoz dűlve sugdolóztunk a jól sikerült lakodalomról (én előtte lerúgtam a csizmát és lejjebb csavartam a lámpát). Később Jadviga a konyhába osont, és a sötétben tisztálkodott a mosdó porcellán táljában. Utánalestem, s noha semmit se láttam, rám szólt. No, addig megbontottam az ágyat. Felöltözve jött vissza, és mikor már én is kiöblítettem a hónom alól az izzadságot, sőt, amit máskor csak nagymosdáskor, alulról is meglötyböltem sebtiben magam, s bejöttem, ugyanúgy ült a díványon. Akkor megcsókoltam, rögtön engedett, de azt a hevülést, amit legutóbb, nem éreztem rajta. Ahogy elkezdtem motozni elöl a mellin a gombokkal, elvonta a kezem. Csak lassan, azt súgta, s hogy inkább egyedül, és az a másik a maga oldala, Ondrisko, tolt el magától. Hallottam, vetkőzik, s alsóingben ült le az ágyra. Letoltam a nadrágot, tétovázás után magamon hagyva az inget-gatyát, túlnanról bemásztam, s megérintettem.
Nyakára hajolva öleltem át, kicsit ülve maradt még, aztán, hogy döntöttem is, hátrahanyatlott végre. Ettől akkor rögtön görcsbe rántott a teljes merevedés. De ő, buzgóbb műveleteimet lecsitítva kérte, hogy ne is mozduljunk, átkarolva melengessük csak egymást. Nem bántam, illatától eltelve simultam hozzá, és hogy nem heveskedtem, hagyta is. S noha ez tetszett, meg amúgy se vagyok egy sturmos alkat, mégis elindult lassan a tenyerem az arcán, nyakán, karján, majd lentről, a térdétől fölfelé is óvatosan. De ő visszafogta a kezem. Jöjjek inkább közelebb. Eltol és hív egyszerre, gondoltam. S most már bátorságot vettem teljesen ráborulni a jobb oldalára (ő hanyatt feküdt, én meg a balomon), vigyázva odafektettem vágyakozó tagomat is a csípőjéhez, amit ő megérezve, mi tagadás, megrezzent, s el is húzódott, de utóbb a moccanatlanságban e rátapadásommal már nem dacolt. Ám az ingét fölhajtó jobb kezemet, bár hevesen csókoltuk egymást, megintcsak lefogta.
S így ment ez tovább. Csókolni, heves lélekzettel odasimulni engedve volt – utat lelni az öléhez, az nem. Kérleltem, vetkőzzünk le, rajtam ing már akkor nem volt. Hosszas rábeszélésre ráállt, hogy az alsóinget keresztülhúzzam a fején, ellenben a selyem nadrágocska korcába beakasztotta az ujját, azt nem hagyta, s meg is kellett ígérnem, hogy egymás mellett maradunk csak fekve, ugyanígy. Abban nem gátolhatott, hogy én közben megszabaduljak a gatyától is, hát a mennyekben éreztem magam, ahogy csupaszon odasimultam (amennyire a bugyiszár felcsúszása engedte) fedetlen combjához és a jobb kebeléhez, meg ahogy kisvártatva a balt pedig meg is tapinthattam. Simogathattam aztán mindenütt, csak a nadrágderékhoz nem hagyott nyúlni, csak az öléhez nem engedett, hiába a heves ölelés, és combjait is hiába feszegettem térddel. Erős hevület borította el pedig őt is, erről bizonyos vagyok, nemcsak engem. Felejthetetlen szavakkal becézett ő maga is, ugyanúgy, ahogy én őt, de a türelmemet kérte, szokjuk meg egymást, és a többi, elégedjünk meg ennyivel. De hát én, természettől fogva érthető, alig-alig bírtam már magammal, és amikor ő azt érezte, hogy légzésem mind hevesebb, és igen erősen tapadok már a csípőjére, átfogta derekamat, még közelebb szorított, lassan ringatni kezdte magát és engem is, azt lihegte, hogy hagyja csak!, nyugodtan, Drágám!, takto, takto!, így!, s miközben én remegő kézzel sodorgattam lejjebb a derekán a bugyikát, hogy legalább a csupasz bőréhez tapaszthassam merevedésemet, addig szorítottuk egymást gyorsuló ringásban, amíg vágyamnak nedve ki nem folyt a csípőjére. Forgott velem az ágy, belémszakadt a lélegzet, hálatelt öröm töltött el, bár némi szégyen is, de ahogy ott fújtattam a vállán, Jadviga úgy nyugtatgatott, csitított és ölelt, mint egy kisgyermeket, és azt súgta, dobre, jól van, jól van, Drágám. Dobre, Milyí moj, dobre!

* Két stampedlivel törköly pálinka.
** Akkor még a komorát is ide, hogy kamra.



KiadóMagvető Kiadó
Az idézet forrásap. 20-24.

minimap