Petőfi Sándor: Kvetu kvitnúť nezakážeš... (A virágnak megtiltani nem lehet… Szlovák nyelven)

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek -
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od'adnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Kvetu kvitnúť nezakážeš: prekvitá,
kvitne kvietok, krásna jar keď zavíta;
jar je dievča, kvet je láska, za Vesny
musí kvitnúť kvietok lásky ľúbezný.

Do teba ja, milá, som sa zaľúbil!
Peknú tvoju dušu som si obľúbil;
duše tvojej krotký úsmev zazrel som
v očú tvojich zrkadielku čarovnom.

Trápi moje srdce čosi tajného:
Miluješ mňa, kvet môj, a či iného?
Myšlienka tá hlavou sa mi preháňa,
jak keď v jeseň oblak slnce zacláňa.

Keby vedel, že už na bozk iného
čaká ruža líčka tvojho bieleho:
svetom by šiel, nikde ani neobstál,
alebo sa rovno smrti odovzdal.

Svieť mi, hviezda blaha môjho žiarivá,
nech môj život nebude noc trúchlivá!
Srdca môjho perla, ak vieš, miluj ma,
nech ti pánboh dušu tvoju požehná.