Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Örkény István: Učme sa cudzie jazyky (Tanuljunk idegen nyelveket! Szlovák nyelven)

Örkény István portréja

Tanuljunk idegen nyelveket! (Magyar)

Nem tudok németül.
Budgyonnij és Alekszejevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni az a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni és leléptem.
Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.
A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.
–Was sucht er hier? – kérdezte.
– Mit keres itt? – fordította a szakaszvezető. Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.
– Er hat seine Einheit verloren – mondta a szakaszvezető.
– Warum ohne Waffe?
– Hol a puskája? – kérdezte a szakaszvezető? Mondtam, munkaszolgálatos vagyok.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.
– Was? – kérdezte a német.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.
– Ich werde ihn erschiessen – mondta.
– Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni – fordította a szakaszvezető.
Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos tubusra a kupakot, és elővette a puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.
– Er soll zehn Schritte weitor gehen.
– Menjen tíz lépéssel odébb – mondta a szakaszvezető.
Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.
– Gut.
– Jól van.
Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem, szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.
– Was ist sein letzter Wunsch? – kérdezte.
– Mi az utolsó kívánsága? – kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, nagydolgozni szeretnék
– Er will scheissen – fordította a szakaszvezető.
– Gut.
– Jó.
Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.
– Fertig? – kérdezte.
– Kész?
Mondtam, kész.
– Fertig – jelentette a szakaszvezető.
A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:
– Er soll hupfen.
– Békaugrás – fordította a szakaszvezető.
A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.
Hátraarcot csináltam.
– Stechschritt!
– Díszlépés! – tolmácsolta a szakaszvezető.
– Marsch! – mondta a Feldwebel.
– Menet, indulj! – fordította a szakaszvezető.
Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem fölött. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna a rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.
Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos IBUSZ-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én, kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:
– Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!
A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki se magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.



KiadóÚj Palatinus Könyvesház Kft.
Az idézet forrásaÖrkény István: Egyperces novellák

Učme sa cudzie jazyky (Szlovák)

Neviem po nemecky.
Medzi obcami Buďonnyj a Alexejevka sme museli ručne vytlačiť do kopca množstvo kanónov, lebo až po nápravy zapadli do blata. Keď som po tretí raz prišiel na rad, a keď sa asi v polovici kopca ťažký kanón začal kĺzať dole, predstieral som, že musím ísť na potrebu, a odišiel som.
Poznal som cestu k nášmu rajónu. Prešiel som rozľahlou tablou slnečníc, potom som sa dostal na strnisko. Mastná čiernozem sa mi lepila na baganče ako olovená záťaž, s akou potápači zostupujú na morské dno. Myslím, že som išiel asi dvadsať minút, keď som natrafil na maďarského čatára a jedného Nemca, o ktorom som nevedel, čo je zač, lebo nemecké hodnosti som nepoznal. Už aj to bola hrozná smola, že som naďabil práve na nich, lebo terén bol celkom rovný.
Čatár stál, Nemec sedel rozkročmo na poľnej stoličke. Čatár fajčil, Nemec jedol. Z tuby pripomínajúcej zubnú pastu si vytláčal topený syr na krajec chleba a iba očami pokynul, aby som zastavil.
– Was sucht er hier? – spýtal sa.
– Čo tu hľadáte? – prekladal čatár.
Povedal som, že som stratil svoj útvar.
– Er hat seine Einheit verloren, – povedal čatár.
– Warum ohne Waffe?
– Kde máte zbraň? – spýtal sa čatár.
Povedal som, že som zaradený do pracovnej jednotky.
– Jude, – povedal čatár.
Tomu som rozumel i ja. Vysvetlil som čatárovi, že nie som žid, ale keďže som bol kolportérom denníka Népszava v Györi, povolali ma do zvláštnej pracovnej roty.
– Was? – spýtal sa Nemec.
– Jude, – povedal čatár.
Nemec vstal. Striasol si z blúzy odrobiny.
– Ich werde ihn erschiessen, – povedal.
– Pán feldvébel vás teraz zastrelí, – prekladal čatár.
Cítil som, že ma zalieva pot a prevracia sa mi žalúdok. Nemec nasadil vrchnák na tubu s topeným syrom a vytiahol pušku. Keby som vedel po nemecky, možno by som mu dajako vysvetlil, že nenosím žltú stuhu, a potom by sa všetko vyvinulo inakšie.
– Er soll zehn Schritte weiter gehn.
– Urobte desať krokov, – povedal čatár.
Prešiel som desať krokov. Pritom som po členky zapadal do blata.
– Gut.
– Dobre.
Zastavil som sa. Feldvébel zamieril na mňa. Pamätám sa len na to, že zrazu som mal hrozne ťažkú hlavu a išli mi prasknúť črevá. Feldvébel spustil pušku.
– Was ist sein letzter Wunsch? – spýtal sa.
– Aké máte posledné želanie? – spýtal sa čatár.
Povedal som, že by som chcel ísť na veľkú potrebu.
– Er will scheissen, – prekladal čatár.
– Gut.
– Dobre.
Kým som si odbavoval potrebu, feldvébel sklonil pušku. Len čo som vstal, zdvihol ju.
– Fertig? – spýtal sa.
– Hotovo?
Povedal som, že hotovo.
– Fertig, – hlásil čatár.
Feldvéblova puška akiste nadnášala, lebo mi mieril na pupok. Stál som tak asi minútu alebo pol druha minúty. Po tom, ešte vždy mieriac na mňa, feldvébel povedal:
– Er soll hupfen.
– Žabáky! - prekladal čatár.
Po žabákoch nasledovalo plazenie. Po plazení pätnásť zhybov. Nakoniec feldvébel povedal čelom vzad.
– Stechschritt!
– Slávnostný pochod! – prekladal čatár.
– Marsch! – povedal feldvébel.
– Pochodom v chod! – prekladal čatár.
Vykročil som. Dalo sa sotva chodiť, nie ešte pochodovať slávnostným krokom. Nad hlavou mi poletovali kusy blata. Postupoval som dopredu hrozne pomaly a pritom som cítil, ako mi feldvébel mieri medzi lopatky. Ešte aj teraz by som vedel ukázať bod, kam mierila hlaveň pušky. Keby tam nebolo blato, triasol by som sa od strachu iba päť minút. Takto však možno uplynulo aj pol hodiny, kým som sa odvážil ľahnúť si na brucho a obzrieť sa.
Neviem ani po taliansky; žiaľ, nemám cit pre jazyky. Vlani, keď som bol s cestovnou kanceláriou na desaťdňovej dovolenke v Rimini, zazrel som raz večer feldvébla pred luxusným hotelom Regina Palace. Nemal som šťastie. Keby som ta bol došiel o pol minúty skôr, bol by som ho zabil; no takto si ma ani nevšimol. Nastúpil spolu s ostatnými do červeného autobusu so sklenou strechou, kým ja som bez potrebných jazykových znalostí vrieskal po maďarsky:
– Stojte! Vysaďte tú fašistickú sviňu!
Vrátnik, o pol hlavy vyšší hnedý Sudánec, mi pohrozil prstom a naznačil, aby som sa pratal. Ani jemu som nemohol vysvetliť, čo sa stalo, hoci okrem taliančiny možno ovládal aj francúzštinu a angličtinu. Ja však, žiaľ, okrem maďarčiny neovládam nijaký cudzí jazyk.


KiadóKalligram
Az idézet forrásaNádej umiera posledná, p. 301-303.

minimap