Babits Mihály: (I'm searching parched fields…) ([Lelkem kiszikkadt mezején...] Angol nyelven)

Lelkem kiszikkadt mezején

pár szál virágot keresek

annak ki lelkem lelke és

minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan

tudni, álomnál édesebb

életben, s mégis én teszem

hogy az élete csupa seb.

Fojtó szélverte zord mezőn

böngészve, sírva keresek...

Szegény, szegény virágaim,

be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,

s halálra szántak, s kékesek,

s utolsó pár szál ez talán

amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,

jobb lesz-e ha már nem leszek?

Lesz-e nyaradnak ősze még

vidámabb, és virága szebb?

1938. márc.

I'm searching parched fields of my soul

and hoping that flowers I'll see

to pick for the soul of my soul

who's dearer than flowers to me.

Happy I'd be to know her life

is sweet as a dream and more,

yet it is I whose actions make

her living so wounded and sore.

Stifled, wind-beaten, bleak the field

on which I search, tears blur my view…

My poor, poor flowers, the ones I find,

how wilted they are and how few.

Destined to die, just vaguely blue,

and much like me, sad refugees,

I place these flowers by your feet:

perhaps the final blooms are these.

Sometimes, my sweet one, I wonder,

will life improve when I'm no more?

Your summer's autumn have more joy,

and blooms be nicer than before?