Babits Mihály: Supplication to Saint Blaise (Balázsolás Angol nyelven)

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!

    Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

    s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

    Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

    aki hozzád imádkozott

fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

    oltár előtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,

    s ő se jól értett. De azért

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

    életem a fojtogató

torokgyíktól s a veszedelmes mandulák

    lobjaitól, hogy fölnövén

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

    nem is gondolva tereád.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

    segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

    hátra se nézünk, elfutunk

a zajló úton, eleresztve kezetek,

    magasabb szellemek – de ti

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

    Nem sért ha semmibe veszünk

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

    hozzátok, mint hozzád ma én

reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!

    ki mint a szepegő kamasz,

térdeplek itt együgyű oltárod kövén –

    mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

    és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

    zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

    kifulva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

    kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, melyet hajdan oly megadón

    hajtottam gyertyáid közé,

mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!

    Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

    kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér izét,

    a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

    csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

    okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall

    még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

    olyan nagy dolog a halál.

I’m asking very nicely now. Please help, Saint Blaise.

I can remember childhood days,

white candles held in front and crossed on my frail neck,

how from behind them I would look,

a roe behind two branches, apprehensively.

Mid-winter, and Saint Blaise’s Day,

my eyes were blinking, fixed upon the aged priest

wholly intent on praying just

to you, but bending over me kneeling before

the altar; true to sacred lore,

he muttered in a learned language neither I

nor he well understood. Yet my

health was preserved; you understood the formula;

you kept from me diptheria,

and inflammation of the tonsils, even croup,

with this result: I have grown up,

keeping, for half a century, so very well

that I’ve not thought of you at all.

O Bishop of Sebasta, don’t be hurt by my

ingratitude. Help me today!

You know the childish way in which we all go on:

we don’t look back, we cut and run

away along the drifting highway, letting go

the hands of higher beings; you

just smile at us as adults do, being wise, not hurt

by what is simply lack of thought,

smiling at us once more when, troubled, we return,

as I, I must admit, have done

today with beating heart … Please smile at me, Saint Blaise!

Yes, smile at me, upon my knees

before your simple altar-stone, a whimpering whelp –

smile if you like, Saint Blaise, but help!

The trouble is, you see, a treacherous disease

is killing me, starting to squeeze

my larynx tighter, and my air is running out,

just as a climber’s breath comes short

and climbing gets more difficult, or like a ton-

weight on my back; so I go on

in everlasting panting, while the surgeon’s knife

is threatening to preserve my life

by cutting up my wretched throat, that very throat

which I, farsightedly, held out

(remember, Blaise!) between your candles long ago …

Your consecrated larynx too,

when those so-wicked heathen were intent on killing,

blunt knives cut: so you know the feeling!

You know the blade’s edge and the taste of blood, you know

moments of desparation too

in the contraction of the torn windpipe, the fight

in terror as we suffocate.

Help! It is over now for you, you know it all,

you wise grown-up! You know quite well

what pain is bearable, how much is not too much

even for all the goodness which

is God, and what life’s worth … And even, maybe, that

death is nothing to write home about.