Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Arany János: Antwort an Petőfi (Válasz Petőfinek Német nyelven)

Arany János portréja

Válasz Petőfinek (Magyar)

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér.
Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem félelkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot...
Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

1847



Antwort an Petőfi (Német)

Aufgewühltes Herz gleicht einer irren Laute,
allzugroße Freude tut der Seele weh.
Soviel Ehre ich mir selber nie zutraute:
Petőfi zum Freund! Den Lohn ich kaum versteh.

Bei der Preisausschreibung konnt ich das nicht wissen.
Oh, wie glücklich bin ich, daß ich's doch gewagt!
Daß mein kleines Werk ich doch nicht hab zerrissen,
als ich hoffnungslos darüber saß verzagt.

Oh, welch ein Gewinn! Ich nicht die Taler zähle,
die mich auch verblenden mit dem goldnen Glanz.
Nein, erst die Zugabe hebt mir hoch die Seele,
Deine Hand, die Du mir reichst, beglückt mich ganz!

Fragst du, wer ich bin? Ein Sproß des Volks, ein schlichter,
einer, der nur mit und in dem Volksstamm lebt,
der sein Schicksal teilt, und singt er was als Dichter,
in das Lied des Volkes Wohl und Weh einwebt.

Einmal wollt ich nur ausreißen aus dem Kreise,
doch das Schicksal warf mich an den Straßenrand.
Aber als ich mich zurückschlich still und leise,
unter Dornen ich dann ein paar Blumen fand.

Nöte, Sorgen wurden meine Weggefährten,
fügsam ging ich mit, und war ihr Freund sogar,
wand ich Kränze, sie den Spaß mir nicht gewährten,
rissen mein Gewinde, eh' es fertig war.

Endlich fand das Glück ich: fand im Haus den Frieden,
Schatz, den man nicht erst zu hüten braucht, und fand
– mehr zu wünschen wagt ich nicht hienieden –
einen treuen Freund, Du weißt, am Iza-Strand.

Jetzt hat gleichsam ein Komet mein Haus getroffen:
Dein. Brief brennt und strahlt darin wie heißes Erz.
Richte Tompa aus, du siehst ihn, darf ich hoffen:
Dir gehört vor allem, doch auch ihm, mein Herz.



KiadóCorvina, Budapest
Az idézet forrásaJános Arany. Gedichte

minimap