Ha állsz magas parton s hozzád sóhajtva szól a sötétes hullám
És a vizek nyelvén mormol halk búcsúzót,
Fátyolos szemeid nyomon kísérik-e őt, testnélküli vándort,
Míg eltűnik ezüst mécses társai közt?
Nézd csak, hogy sarjad ki az egyik ölén remegve a másik,
Nézd csak, hogy múlik el mind egymás kebelén,
Köztük örökkön ott szárnyal a Halál árnyékhajója,
Köztük a nász is örök s nem fogy az új ivadék.
Képe a zord mulandóságnak, képe a múlhatatlanságnak
Lábad előtt a folyam, mely gyürüt ölt gyürübe,
S komoly játékát még akkor is űzi, nem unva, mikor mi
Már utasok leszünk ott, ama néma hajón.
Majd sok idő multán, ha megint itt állsz, a vén vízre merengve,
És levegő-szíveden átfúj az alkonyi szél,
S a szépunokák, ugrálva a sárga homokban s mitsem érezve, gyanítva
Átfutják öledet, honnan ükapjuk eredt,
Boldog mosollyal nézel utánuk s minden gondolatod lesz egy hasonlat:
„Létünk, mint a folyam, el nem apad sohasem,
S ha már nem léphetsz kétszer egyazon folyóba, megláthatod, halandó,
Új hullámban az ót, új ivadékban az őst.”
Ó, de ne nézz tovább, lázas, ragyogó szem, ne siess a jövőbe,
Nemcsak a tér, az idő távola is feketít,
Elhal a fény az idők horizontján, minden sötéten elomlik
És üresen pereg a dőlt színházban a film.
Lesz egy utolsó éjszaka, a Szerelem máglyája sikoltva kialszik
S végsőt int a Halál Angyala szárnyaival,
S hol dolga nincs többé, elhagyja, veszett hajó kapitánya, a Földet
Ő is utolsónak s más csillagra röpül.
Ó ne keresd akkor magadat, fajodat, – úgyis hiába bolyongnál,
Bús kert lesz a világ, eltemetett temető, –
Ám a folyó még zajdul, tűnik és bomlik az éjszínű hullám,
Példa marad, mikoron már példázni se kell.
