Lomha lápon át haladtam,
ingovány ingott alattam;
zsomékról zsombékra léptem:
tömör tölgyes tűnt elébem.
Partján szürkészöld pataknak,
mint az őz, kit űz kopóhad,
ügyetlenül így ügettem,
cserjék csaholtak mögöttem.
Fürge csapás nyílt - vagy ösvény?
Arra vágtam át - vörös fény
fürdette a fák tetejét,
nyalta az ég felső felét.
Még nem láttam, mi lehet ez,
ez a pír honnan permetez?
Tán asztagok tüze táncol?
Villámszülte vész viháncol?
Futottam a furcsa fényben -
Tág tisztás tárult elében:
egy pillantás épp elég volt:
szikes rét s a roppant égbolt -
minden éles, minden élő:
láng lobogott, égig érő -
Tudtam, a tűz honnan támadt:
ott láttam élő apámat.
Vasat tett a tűzbe éppen,
meleg mosoly gyúlt szemében.
Fehér ménes állt ragyogva,
rúgkapálva és nyihogva,
de a tűzláng lengő fénye
piros színt vont a fehérre.
Apám arca is piros volt
s a szikes föld: nagy piros folt.
Ahány tüzet életében
gyújtott apám, mind ott égett.
Ahány lovat patkolt, szegény,
ott rúgkapált a rét füvén.
De még látom, most sincs vége:
a lángoszlop vad tüzébe
patkóvasat tüzesít még
s úgy veri a vasat, mint rég.
Toporzékol, nyí a ménes,
apám örül: e sok lóval
ítéletnapig se végez...
