gömbölyű délután lecsüng a jung,
kellemes ez, sigmund, kellemes.
talán ma-holnap még beléhalunk,
iszapba minket hogy majd eltemess,
s az éj egy rács, piszmogó pókanya –
ödipuszszal sakkozgat a strandon,
tudatunk belakatlan betyártanya,
elfoszlik, mint a reggeli hangom,
és friedrich is, ez a kis hamis,
azon túladagolt jón és rosszon,
félálomból tán haza ha visz,
hogy sebeket velünk megosszon.
na így ha jó, beh jó lesz még,
kifordulunk, mint a kés a szájból,
animált árnyékká lesz az ég:
kiszabott festményünk a tájról.
