Wolker, Jiří: Koldusok (Žebráci Magyar nyelven)

Pán Bůh jedenkrát přišel ke mně
jak žebrák s mošnou a holí:
Spal asi na seně,
vonělo z něho jak z červnových polí,
na prahu stanul a prosil.

Tenkrát měl jsem
mnoho zlých věcí, které dech úží
černé šaty, límec, knihy vázané v kůži,
a že jsem byl syt,
tak vážně jsem přemýšlel,
zda lépe je zemřít či žít.
Nic jsem mu nedal, - neměl jsem rukou.
Jen jsem se styděl,
když jsem jeho oči viděl,
modré od západu k východu.

Pán Bůh odešel.
Dveře zůstaly otevřené.
Ty jednou mě vytáhly bez límce a knih,
na cestu daly mi mošnu a chlapecký smích,
mnoho smutků a urážek do uzlíčku
a stříbrnou vzpomínku na matičku.

Teď chodím městem a Pána Boha hledám,
vím, že tu chodí s mošnou a holí,
vím, že se jednou s ním shledám,
ale už mě to nezabolí,
protože nemám žádných zlých věcí.
Vezme mě s sebou. Stoupnem si na nároží
s čepicí v rukou, slunce nad hlavou.

"O lásku prosíme, lidé boží, -
- otevřte srdce!"

Egyszer eljött hozzám az Úristen
meztelen koldusként tarisznyával:
Szénában aludt azt hiszem,
telítve júniusi mezők illatával,
küszöbön állt és imádkozott.

Akkoriban sok rossz
dolog nyomasztott, szuflám fojtogatta
a fekete ruha, gallér, bőrkötésű könyvek sora,
no meg az, hogy tele volt hasam,
így komolyan azon törtem fejem,
hogy élve jobb vagy holtan.
Néki semmit sem adtam, - nem volt kezem.
Csak szégyenkeztem,
ahogy lélektükrét észrevettem,
nyugattól keletig kékellőt.

Eltávozott az Úristen.
Kitárt ajtó nyúlt le értem hirtelen,
majd gallér s könyvek nélkül útnak engedett,
tarisznya kezemben, ifjú lelkem nevetett,
csomagomban bánatok és sértések
anyácskát felidéző ezüst emlékek.

Most a várost járom s az Úristent keresem,
tudom, hogy tarisznyájával erre jár mezítelen,
tudom, hogy egyszer majd csak meglelem,
de kín már nem ejt sebet testemen,
mert rossz dolgaimtól megváltam teljesen.
Magával ragad. Lábunk sarkon vesztegel
kezünkben kalap, fejünk felett a Nap.

"Isten sarja szeretetért esdekel, -
- tárjátok ki szívetek!"