Már tizenegyet kongatott,
S a lámpásban még láng lobog,
S a lámpásban még láng libeg,
A térdeplőn még árny remeg.
Alacsony szoba, szűk tanya.
A falon kép: a Szűzanya.
Szűzanya meg a csecsemő,
Mint rózsabimbó s rózsatő.
Az éjetűző láng előtt
Leányzót láthatsz, térdelőt:
Lehajtja fejét, leszegi,
Kezét imára úgy teszi.
Könnyet pergetnek kék szemek,
A kebel sóhajt, fáj, remeg.
Könny gyűlik, könny ég, könny lehull,
Fehér kebelre, gyöngyre hull.
„Apácskám hol van, Istenem?
Fölötte régen fű terem!
Anyácskám hol van, ó, Uram?
Odavan, ő is odavan!
Húgom nem élt meg két telet,
Bátyámat golyó ölte meg.
Volt nekem, volt egy kedvesem,
Nélküle nem jó élni sem!
Elhívta, el, a messzeség,
Elment, és nem jött vissza még.
Idegenbe ment, messze van!
Vígasztalt, apolt nyájasan:
„Vess, kedves, legyen vetve len,
Énvelem gondolj szüntelen!
Egy évig áztass, tiloljál,
Két évig fonjál, sodorjál,
Szőj, varrjál, sulykoljál
Nászinget, fodros derekút,
És rutából köss koszorút!”
Meg van nászingem szőve rég,
Díszíti láda belsejét,
Rutafán hervadt virág van,
S babám még kint a világban.
A nagyvilágnak kerekén,
Mint kő a tenger fenekén.
Három év telt el, három év,
Él-e vagy hal-e? tudj’ az Ég.
Mária, szűzi hatalom!
Te legyél őrző angyalom!
Hozd el szememnek világát,
Én boldogságom virágát:
Szentem hogy megjöjjön, aj, tedd! –
Vagy az életem vedd el, vedd!
A világ vele gyöngyvirág,
Nélküle könny, rossz mécsvilág.
Anyai, szűzi kegyelem,
Légy oltalmazóm, légy velem!”
Mozdul a kép a kőfalon,
A lányka sikolt – borzalom!
Egy lobbanás, egy percenés,
És kialszik a gyönge mécs.
Hátha a szél volt, léghuzat,
De hátha – rossz jel, kárhozat!
Léptek dobognak, mint a dob,
S az ablaktáblán: Kop, kop, kop!
„Alszol-e babám, fent vagy-e?
Itt vagyok babám, ehun, e!
Hej, dolgod van-e, van elég?
Hej, megismersz-e, mersz-e még?
Vagy a szíved más, másé rég?”
„Jaj, galambom! Jaj Istenem!
Hisz rád gondolok szüntelen!
Csak rád gondoltam, csak terád,
Teérted mondtam csak imát!”
„Hej, hagyd az imát, pattanj fel,
Pattanj fel, gyere, menni kell.
Hold süt az útra, görbe fény,
Menyasszonyt visz a vőlegény!”
„Jaj, Istenkém! Jaj, mit susogsz?
Már késő van – most menni, most?
Vihar rikoltoz, holt az éj,
Várd meg a hajnalt – nappal élj!”
„Az éj a nappal, éj a nap:
Szememen álom gúzsa, rab!
Nem várunk hajnalt, kakasost,
Esküvőt tartunk hamarost.
Csak ne tétovázz, pattanj fel,
Hajnalban kelnünk egybe kell!”
Pince az éj, az éjszaka,
A hold, a hold az ablaka.
A falu kihalt, vak falak,
Vihar rikolt csak, szél szalad.
Elöl a legény – hoppla, hopp,
Hátul a leány lohol ott.
Udvarból, kertből vonítás,
Amerre tart a vágtatás.
De furcsát vonít, furcsa hang:
Hogy a közelben hulla van!
„Szép éj van, holdas – ilyenkor
Kikel a holt a hant alól:
Még mit se vélsz, s már ki se térsz –
Galambom, nem fog el a félsz?”
„Mért félnék? Te vagy itt velem,
S az Isten szeme odafenn.
Virágom, mondd csak, mondjad hát,
Jól van-e, él-e jó apád?
Szüléd miatt is nyom a gond:
Szívesen fog-e látni, mondd?”
„Ne sokat kérdezz, tubicám,
Fuss, majd meglátod – még ma ám!
Csak fuss, rohanj – most nincs idő,
Az út még hosszú – kerülő. –
Kezedben mi van, gyöngyöm, ím?”
„Az imádságos könyveim.”
„Hajítsd el mind! Az az ima
Súlyosabb, mint a kőszikla!
Hajítsd el mind! Hogy könnyű légy,
Hogyha az én nyomomban mégy.”
Odavág könyvet és imát,
S repülnek árkon, bokron át. –
Rohantak rejtett utakon,
Szurdokon át és patakon,
Szakadékon és fűzesen,
Csaholtak szukák rémesen
És huhogta a rossz kuvik,
Hogy a közelben vész buvik. –
S elöl a legény – hoppla, hopp,
Hátul a leány lohol ott.
Csipkebozótban, köveken
Fehér láb rohan sebesen.
Galagonyán és grániton
Rajtamarad a véres nyom.
„Szép éj van, holdas, áll a bál,
Hol élő járja, hulla jár
Még mit se vélsz, s már ki se térsz –
Galambom, nem fog el a félsz?”
„Mért félnék? Itt vagy mellettem,
S az Isten keze felettem. –
Kedvesem, mondd meg, mondjad, ó,
Milyen a ház, a házikó?
Vidám lak? Rendes? Szép gondos?
Közel van-e a templomhoz?”
„Ne sokat kérdezz, tubicám!
Meglátod, meg, még máma ám!
Csak rajta, rohanj – fut a perc,
Hát fuss, ha messze jutni mersz! –
Babám, kötődön mondd, mi lóg?”
„Olvasót hoztam, olvasót!”
„Hej, az olvasó mire jó?
Rádtekeredik, mint kígyó,
Kinyomja belőled a szuszt
Siessünk, dobd el, fuss, ha tudsz!”
A lánytól az is elveszi,
S mérföldesek a léptei.
S rohantak titkos utakon,
Szárazon át és csatakon,
Mocsarakon, hol lábadhoz
Kék lángok raja szaladoz:
Két sorban, kétszer kilencen,
Mint temetési menetben
S a békák partján bereknek
Gyászéneket brekegtek.
S elöl a legény – hoppla, hopp,
Hátul a lánynak lába rogy.
Nádasban, tarlón sietve
Az nyesi lábát veresre
Szép zöld páfrányon taposva,
Azt festi lába pirosra.
„Szép éj van, holdas, éj neszel,
Élő a sírhoz jár közel.
Még mit se vélsz, már odaérsz –
Galambom, nem fog el a félsz?”
„Mért félnék? Te vagy énvelem,
Istentől jön a védelem.
Csak szaladj kissé lassabban,
Ki magam, ki hadd fújhassam.
A kebel zihál, rogy a láb,
Szívembe kések hegye vág.”
„Csak gyere, siess, aranyos,
Hisz odaérünk hamarost.
Vár a lakoma, áll a bál,
Az idő nem vár, meg nem áll. –
Nyakláncodon mit ejtegetsz?
Mi az, amit ott rejtegetsz?”
„Anyámról maradt kiskereszt.”
„Hohó, az átkos, rossz arany!
Hány hegye, éle, sarka van!
Ez bököd téged – s engem ez!
Hajítsd el, s futni könnyű lesz!”
A lánytól azt is elveszi,
S hétmérföldesek léptei. –
Ott arra lent, a laposon,
Tornyos ház mered magasan,
Szűk, hosszú, hegyes ablakok,
Harangkötél és rajta bog.
„Itt vagyunk, babám, végre itt!
Nem látsz-e, babám, valamit?”
„Szent ég! Egy templom? Egy torony?”
„Ez nem templom! Vár! Várorom!”
„E sor kereszt e sírokon?”
„A földeim! A birtokom!
Hej, nézz, galambom, engemet,
És szökj át, hopp, a fal felett!”
„Jaj, hagyj már, hagyj! Hadd menjek, hadd!
A tekinteted szörnyű, vad,
Ahol jársz, nehéz ott a lég,
A szíved hideg, mint a jég!”
„Ne félj, ne remegj, aranyom,
Az élet nálam víg nagyon!
Hús van doszt – de az vértelen
Először nem lesz ma nekem! –
Mi van abba’ a batyuba?”
„Mit varrtam: ingek, nászruha.”
„Elég már két ing, több minek?
Egy énnekem, egy teneked.”
Elkapja, vadul felkacag.
S repül a sírra a csomag.
„Ne félj, csak figyelj engemet,
S hopp! Szökj utána fal felett.”
„Te jártál eddig is elöl
A rossz uton, hát rajta, föl!
Járj elöl most is, úgy a jobb,
Szökj csak, mutasd meg, mi a ’hopp’!”
Átugorta a kerítést,
Nem sejtve semmi cselvetést
Van az ugrás vagy öt öles –
De leányt többé ne keress!
Rebbenő ruha és bozót
Mutatja csak a távozót,
És jó rejtekhely vár arát:
Azt nem tudta a rossz barát!
Kicsike kamra, beereszt.
Alacsony ajtó, bent retesz.
Alacsony ajtó, csikorog,
Őrködni retesz rúdja fog.
Szegény, vak ház, nincs ablaka,
Hold csak vasak közt les oda.
Szilárd, vas ház, mint cella zár,
És bent, a földön – hulla hál.
Hej, odakint mint támad zaj!
Sírbeli rémek – roppant raj.
Süvöltenek és dobognak,
És ilyen nótát dohognak:
„Sírveremé vagy, test ha vagy!
Vesszen, ki lelket veszni hagy!”
A holtak háza ajtaját
Veri, rázza egy holt barát:
„Fel, holt! A holtat beereszd,
Húzd félre azt a rossz reteszt!”
A halott szemét kinyitja,
A halott felnéz sunyítva.
Megmozdul, fejét emeli,
Körben a termet kémleli.
„Uram, Istenem, légy velem!
A Rosszé lelkem ne legyen!
Te halott, lent légy, fel ne kelj!
Az Úrban örök nyugtot lelj!”
A holt lehúnyja a szemét,
És merev, akár az imént.
A holtak háza ajtaját
Még jobban veri a barát:
„Fel, holt! A holtat beereszd,
Nyisd ki az ajtót, nyisd ki ezt!”
A zaj, a hangok odakint
Keltik a bentit, jaj, megint.
S teszi már, szemét meresztve,
Merev kezét a reteszre.
„Óvd lelkem, Uram! Irgalom!
Tekintsed bajom, nyomorom!
Fel ne kelj, te halott, légy lenn!
Legyen veled az Úr, s velem!”
A holt lehúnyja a szemét,
S kinyújtózik, mint az imént. –
S odakint újra: a zajok!
De attól égnek áll hajad!
„Kelj föl, te halott, sebtibe!
Az élőt add ki, add ki te!”
Te szegény, szegény, jaj, mi lesz?
A holt harmadszor ébredez,
És hályogos, holt szemeit
Arra, ki félholt, szegezi!
„Ó, Szűz Mária, kegyelem!
Fiad kérd: velem ő legyen!
Nem jó, mit kértem imámban,
Bocsásd meg vétkem, hibáztam!
Ó te, kegyelmet ki osztol,
Szabadíts meg a gonosztól!”
És ím e percben valóban
Kakas kiált a faluban,
S az első után kórusba’
A falu összes kakasa.
A halott, kinek sikerült
Feltápászkodni, elterült.
Elcsöndesült a temető,
És eltűnt a rossz szerető. –
Reggel a falu misére,
Érkezik véres mesére:
Egyik sír üres, nyílt üreg,
A hullaházban lány remeg,
S a keresztfákra akasztva
Egy nászruha száz cafatja.
***
Jól tetted, lányka, jól tevéd,
Hogy idézted az Úr nevét,
És leráztad a rossz legényt!
Ha nem vitt volna rá a félsz,
Bizony hogy csúfos véget érsz:
Most fehér tested, szép fejed
Lengetnék fejfák ing helyett!
