Březina, Otokar: A csönd óceánja (Tichý oceán Magyar nyelven)

Hlas našich slavíků v tvém šeru jiskřil se. A poupata

jak hudba vřela při rozvíjení. Tep srdcí, vesel údery…

V lanoví zvonil jitřní vítr tvůj a zrcadlená do zlata,

zem táhla kolem nás, jak nábřeží královské nádhery.




Však před námi a nad námi, nad mysteriem hlubin tvých,

oceán tichých světů neviditelných tisíci hořel dráh;

a stále jemnější, jak vodopádů šum ve sluchu nemocných,

žal země, navždy ztracené, se slíval v našich myšlenkách.




Na květy její vzpomněli jsme, žádostivě vonící

a v skrytém ohni jejím vznícené, jak přiblížení rtů;

na každou lásky vteřinu, jak zabloudilá včela zvonící,

když o sklo oken naráží do zledovělých blankytů.




Na slova soucitného schýlení, extasí svatý nach,

a na hlas duše andělský, když bouři krve tiší mocí svou;

na vise proroků, v nichž jako větrem pozdvižený prach

pod koly tvého vozu triumfálného hvězd miliony vrou.




Na slunce konejšivé pousmání v zoufalosti dní,

když náhle vzeplá na věcech, jak zlacení tajemných                                                                                 nápisů;
na vlídný pokyn hostitelky zástupů, když pole obilní

se zaskví z obzoru, jak skývy bělostné na míse z jaspisu.




Na noci za námi, v jichž nebezpečném ztišení

jsme bloudívali, cizinci, jak v pralesích melancholických                                                                                krás,
co zatím z dálek úpělo tvých splavů věčných šumění

a ze tvých mlýnů zakletých kol monotónní ráz.




Jak všechno tichne z těchto míst! Po moři němém                                                                               veslujem,
slavíci letí v dálce před námi, nad námi výše bez hlasu…

Však naše zraky odměnou, čím víc se z břehů země                                                                           vzdalujem,
tím čistěji zří prvotní nádheru její svatou v úžasu.

Szürkületedben szikrázott pacsirtáink szava. És nyíltanak

mint zene forrva bimbók, színvarázs. Szívverés.                                                                            evezőcsapás...
A kötélzetben csengett hajnali szeled, s tükrözve aranyad

a föld mint part vonult mellettünk, királyi drapériás.




De előttünk-felettünk, mélységeid misztériuma felett

láthatatlan világok tengere pályát lobbantott milliót;

s finomulón, mint zuhatagot hallanak fülükben betegek,

a mindörökre elvesztett föld sóhaja fejünkben összefolyt.




És emlékeztünk: feltűntek virágai, vágyillatot szülők,

rejtett tüzén fellángolók mint ajkak közt közeledés;

s a szerelemnek másodpercei, mint eltévedt méh                                                                              zümmögők,
mint jéggé vált azúrokon ablakok üvegébe ütközés.




S a szánalom szárnyukszegte szavak, extázisok szent                                                                               bíbora,
s a lélek roppant angyalhangja, vérnek ha csitítja viharát;

s próféták látomásai, mikben mint szélkavarta útpora

diadalkocsid kerekeiben örvénylik csillagmilliárd.




S a nap békítő mosolya a napjainkbaroskadásokon,

ha felragyog a tárgyakon mint titkos feliratok                                                                           aranyfüst-nyomán;
s a seregek asszonyának jele, ha fénylő koszorúba fon

kalászt a láthatár, mint kalácsot tál alabástromán.




S az elmúlt éjszakák, melyeknek vészterhes elnémulásait

jártuk, idegenül, mint melankolikus szépségek dzsungelét,

míg távolról nyögő, örök zsilipeid küldték zúgásaik

s megbűvölt malmaid a kerekek monoton kelepét.




Hogy önt el mindent csöndje itt! Néma tengeren evezünk,

pacsirták messze előttünk, fölöttünk magasságok,                                                                             nesztelen...
De cserébe szemünk előtt, a partoktól minél messzebb                                                                            leszünk,
a föld iszonyú, szent őspompájában megjelen.