Dyk, Viktor: A holtágban (V mrtvé zátoce Magyar nyelven)

I.
To byla tichá, mrtvá zátoka,
ztracená bohu, ztracená i světu.
Stojatá voda. Mělká, hluboká?
Vše páchlo bahnem; i ta vůně květů.

Zde život v smrti a smrt v životě.
Zde matné šero a tep srdce slabý.
V soumraků letních těžké tesknotě
svým skřekem chóry hlásily se žabí.

Ráz vesel nezazněl tu v rákosí,
hlas svěžích hlasů, žádaje a prose.
Syčela cosi věčně: Darmo jsi.
V zátoce mrtvé nenávidělo se…


II.
Proud teď se valí. A tak dravý proud,
že břehy rve, že kus země trhá.
Proud, jehož cíl je těžko uhádnout:
bere a dává, z břehu na břeh vrhá.

Jaký to život, jaký okamžik!
Jak bahna náhle nucena se hnouti!
Jak dravý živel do zátoky vnik!
A jakou kořist vidíš v dálku plouti!

Byl zlobou proudu stržen kdesi most,
loď rozbila se, trochu prken zbývá.
Klid zátoky je dávná minulost:
vše temně hučí, burácí a zpívá!

U břehu sedím. Mžik? Den? Mnoho dní?
A je to možno, že by se tak žilo?
— Buď tedy zdráva, svatá povodni!
Buď zdráva nám a vykonej své dílo!


III.
[A] Bude zase tichá zátoka,
zátoka smrti, nehybnosti, tlení?
Puch bahna silnější rok od roka,
a věčný soumrak v každou dobu denní?

Je neměnný to zákon osudu,
zde vegetovat, rozkládat se, hníti?
Nevěřím tomu, věřit nebudu.
Včerejší život nelze znovu žíti!

I.
Csendes morotva volt, kihalt öböl,
háta mögött Istennek és világnak.
Állóvíz. Sekély? vagy mélyről ömöl?
Mocsárszaga volt ott minden virágnak.

A halál él itt s az élet oda.
Fakó félhomály, gyengén ver a szív.
Nyári alkony, súlyos nosztalgia,
a békák kórusa is halni hív.

A nádasban evezőt nem remélsz,
sem víg, hívó hangot a víz felett.
Csak örök sziszegést: Hiába élsz!
A holtágban nincs más, mint gyűlölet.


II.
Most áramlás van. Leválik a part,
a víz rohan, szaggatja darabokra.
Vad áradás, nem tudni, merre tart,
ad s elragad, partról partra robogva.

Micsoda élet, micsoda erő!
Akaratlanul hogy’ reng, forr a mocsár!
Micsoda dühödt elem tör elő!
S a távolban zsákmány micsoda vár!

A düh rohan, elmos partot, hidat,
darabokban éri csónak  a partot.
A holt ágból semmi holt nem maradt,
minden döng, bömböl s mélyen zúgva harsog!

Itt ülök. Egy perc, nap, hét a varázs?
Lehetséges, hogy ilyen ez az élet?
— Légy üdvözölve hát, szent áradás!
És feladatodat javunkra végezd!


III.
Csendes, kihalt lesz megint az öböl,
hol csak kísérteties rothadás van?
Csak bűz tör évről évre egyre föl?
Csak szürkület a nap minden szakában?

Rendíthetetlen törvény, végzet-e
hogy e világ a pusztulás hazája?
Nem hihetem s nem is fogom sose.
De a tegnap nem válik újra mára.