This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vilikovský, Pavel: Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról (Všetko, čo viem o stredoeurópanstve in Hungarian)

Portre of Vilikovský, Pavel

Back to the translator

Všetko, čo viem o stredoeurópanstve (Slovak)

"Stredoeurópanstvo, to we je štátne občianstvo,
ale svetový názor
. "
György Konrád

Človek môže prežiť v strednej Európe celý život, a nemusí byť zato Stredoeurópanom. Poznám v slovenských horských obciach absolútnych suverénov svojho teritória, teda územia ktoré vládzu obísť na vlastných nohách; vedia, na ktorom chodníku môžete stretnúť medveďa, kde nazbierate repík lekársky a kedy dovezú dolu do predajne čerstvý chlieb. Zvláštne, že vo veľkých mestách a veľkých dejinách sa títo ľudia pohybujú veľmi neisto a vyslovujú sa o nich znevažujúco a paušálne. Asi tak, že je v nich strašne veľa špiny. Ich zdravý úsudok zrazu žalostne zlyháva; nevyjadruje poznanie, iba náladu. ("Ale veď to je veľmi stredoeurópske!" povedal by mi na to asi Camus. "Môže sa azda jednotlivec dopracovať k presnejšiemu poznaniu, ako je nálada? Aj na teórii relativity je geniálne iba to, že Einstein našiel pre svoju náladu matematický vzorec.")
No a človek môže byť po celý život Stredoeurópanom, a vôbec na to nemusí prísť. Ja som mal to šťastie, že som v Brne na hlavnej stanici stretol Camusa.
Že Camus na svojich potulkách pobudol v Brne, zistili prekvapení bádatelia z jeho Zápiskov. O návšteve Olomouca sa v Zápiskoch nehovorí, dnes o nej zrejme viem iba ja. Camus je mŕtvy a medzičasom, niekedy začiatkom osemdesiatych rokov, zomrel aj recepčný z hotela Palace. Zhodou okolností, na ktorú tu nie je čas, som sa po mnohých rokoch s recepčným zoznámil bližšie; bol to vzdelaný pán s vrúcnym vzťahom k literatúre. Sám písal snové príbehy plné rozprávkových tolkienovských bytosti. Pokiaľ viem, ani jeden nikdy nevyšiel. ("Aké stredoeurópske!" povedal by určite Camus.) Tak či onak, tento vzdelaný pán s literárnymi sklonmi sa nad menom Camus v knihe hostí nijako nepozastavil. Uvádzam to tak trochu na svoje ospravedlnenie.
Morava mala vtedy svoju sezónu. Bola tak nejako ľúbezne naklonená, že do nej samospádom stekal budúci európski spisovatelia; niektorí dokonca priamo na nej vyvreli. Myslím, že niekedy v tom čase sedel pre krádež a potulku v ostravskej šatlave Jean Genet. Vybral sa za poľským milencom a stiekol do Ostravy. Ďalej sa nedostal, poslali ho postrkom domov.
Camus teda cestoval inkognito. Čo mu aj, pravda, iné zostávalo. Keby bol začal na brnianskej stanici vykrikovať: „ Je suis Camus “, ľudia by si nepomysleli, že je Camus, ale že je blázon. Iste, doma nie je nikto prorokom, ale keď na vás doma všetci bzdia, to ešte vôbec neznamená, že ste získali výučný list za proroka v cudzine.
Nie, na Camusovi nebolo nič krikľavé. Všimol som si ho azda práve preto, že tak ladil s halou brnianskej stanice. Keby bol úmyselne hľadal slušivé pozadie, nebol by si mohol vybrať lepšie. Taký usedený, zažratý smútok, ktorému už dávno odcestovali všetky dôvody, také sadze na koľajisku elektrickej trakcie. Nemyslel som si, že na tej lavičke čaká na vlak; nevyzeral ako cestujúci, ale ako človek na cestách, a nesúviselo to nijako so stanicou. Rovnako by bol vyzeral vo foyer Janáčkovho divadla. Človek, o ktorom si dvaja známi za chrbtom prehodia: "Ten s nami dlho nepobudne." Jasné, len kým ho nezačnete nudiť, miláčikovia!
Ako vravím, Camus vôbec nepôsobil exoticky. Mal azda o milimeter tmavšiu pleť, ale sú tváre, ktoré stmavnú aj od únavy. Tváre - vačky pod božím okom, ktoré zvestujú, že Boh má za sebou zlú noc. Čierne, nakrátko ostrihané vlasy, v kútiku úst frajersky zavesená cigareta - ale kto by nepoznal Camusove fotografie. S tou opálenou pleťou vyzeral tak trochu ako sicílsky sedliak, lenže ja som sicílskeho sedliaka nikdy nevidel. Za seba by som skôr povedal, že bol smutný, ale živo, ba až radostne; bol v tom smútku doma, vo svojom živle. Oči mu skákali ako sekundy na digitálnych hodinkách.
Bol som vtedy mladý a ešte som veril v náhodu. Myslel som si, že ten človek si naozaj ku mne prišiel pripáliť cigaretu, prehodili sme pri tom zopár slov a tak nejako sme si padli do oka. Do nôty. Dnes odhadujem, že už mal svoje napozerané a rozhodol sa prejsť do ďalšieho štádia. K počúvaniu. Vytipoval si ma a odchytil ma ako jazyka.
Pokiaľ ide o mňa, mám k Brnu zvláštny vzťah. Je to na celej Morave, ba i v Čechách jediné mesto, kde mi zomrel otec. Chcem povedať, že priznávam Brnu isté výsady a - dajme Freudovi, ináč tiež moravskej vyvreline, čo je Freudovo - zakaždým, keď sa naskytne príležitosť, prejdem sa po uličkách okolo stanice v nepriznanej nádeji, že zrazu spoza rohu vyjde otec, zbadá ma a povie: "Tak už som tu." A ja mu na to: "To ti trvalo." Bolo by to ináč v jeho štýle, veď aj umrieť do Brna sa vybral iba tak, ani sa poriadne nerozlúčil. Len nám v kuchyni pod lampou povedal: "No, do videnia" a naposledy sa odrazil v obločnom skle. Mimochodom, po toľkých rokoch by som ho už iste nespoznal. Čierne, nakrátko ostrihané vlasy, v kútiku úst frajersky zavesená cigareta, od fajčenia zažltnuté prsty... Čoby nie.
Svoju úlohu azda zohrali aj rôzne maličkosti, napríklad že Camus bol cudzinec, v tých časoch v našich končinách pomerne vzácne zviera. Tu už potom nešlo o mňa osobne, bol som za všetkých: aby si, keď nič iné, odniesol od nás dobrý dojem. Niežeby som si to priamo zadal ako úlohu, ale ponevierala sa kdesi v pozadí taká myšlienočka. ("Aké milo stredoeurópske!" povedal by iste Camus.) No a ešte tu bol, pravdaže, cudzí jazyk. V cudzom jazyku je človek schopný vysloviť veci, ktoré by v materinskom zo seba nikdy nedostal; cudzím jazykom hovorí cudzí človek, za ktorého nepociťuje nijakú zodpovednosť ani hanbu. Je to ako omaľovánky, o všetkom dôležitom je vopred rozhodnuté a vám stačí dávať pozor, aby ste farbičkou neprešli cez čiaru. Toľká sloboda!
Cestoval som vtedy vlastne do Olomouca, kde som mal robiť porotcu pri voľbe Miss - ak sa nemýlim, Miss Eudová demokracia. Do Olomouca chodil z Bratislavy aj priamy vlak, ale mám k Brnu zvláštny vzťah, a tak som si vymyslel, že cestu preruším a zájdem na brnianske výstavisko, kde sa práve konal veľtrh nábytku. Pravdu povediac, vymyslela to moja žena, ktorá bola ešte mladá a verila na budúcnosť, konkrétne verila, že raz nastane taká chvíľa, keď budeme mať svoj vlastný byt. Ja zásadne beriem chvíle na vedomie, až keď sú prítomné, ale nepadne mi zaťažko trochu sa kvôli žene pretvarovať, najmä keď som vopred vedel, že nijaký nábytok nekúpime. Takto som to všetko hneď aj vysypal Camusovi, zadychčane a jedno cez druhé, lebo som sa v kútiku duše po celý čas obával - Francúz, frajersky zavesená cigareta a tak ďalej - že sa ma opýta, kde sú tu v meste kurvy. To som nevedel, a čo je horšie, v tom čase by som nebol kurvu spoznal, ani keby sme do nejakej rovno vrazili.
Po toľkých rokoch prirodzene neviem náš rozhovor presne rekonštruovať. Napokon, o nijaký rozhovor vlastne nešlo, Camus zo mňa jednoducho ťahal rozumy (on sám to formuloval ohľaduplnejšie, že chce "podoprieť svoj názor mojimi skúsenosťami”). Ale to som si vtedy neuvedomoval. Pamätám sa, že sa ma opýtal, prečo som, pokiaľ ide o nábytok, taký skeptický a ja som mu povedal, že čo u nás človek vidí vo výklade, v obchode aj tak nikdy nenájde. Výklad v našich zemepisných šírkach nie je oznamovací, ale podmieňovací spôsob, ono povestné "keby nie keby" a predavač nemá za úlohu predávať, ale vysvetľovať, prečo nemôžeme byť všetci v nebi. Veď aj v tomto prípade sa moja skepsa ukázala plne oprávnená: súprava, o ktorú som sa zaujímal, je na najbližšie dva roky vypredaná a ďalšie objednávky predbežne neprijímajú.
To sa mu páčilo; nie hádam, čo som hovoril, ani ako, ale myslím, že ho potešilo, ako ma uhádol, aký som presne na želanie. Ponižujúce, vlastne, keby som to bol postrehol, lenže ja som sa v jeho súhlase neprehraboval. Pocítil som drgnutie, a viac mi nebolo treba.
"Keď človek vyjde na dosky, ktoré znamenajú svet," povedal som - to ma už cudzí jazyk schmatol za pačesy a vláčil ma, kade sa mu zachcelo - "tak sa poobzerá po javisku, aby vedel, v akom kuse to má vystupovať. No, a v našich zemepisných šírkach stačí, aby ste sa chvíľku venovali niečomu osobnému, napríklad si zaviazali šnúrky na topánkach, a keď zdvihnete hlavu, zistíte, že medzičasom ktosi všetky kulisy prestaval. Preto sa v našich zemepisných šírkach nábytok nedá kupovať, ale ani vyrábať tri roky dopredu."
"To je dobré," zasmial sa Camus. "Vo vašich zemepisných šírkach? Myslíte ako strednú Európu?"
Nemyslel som strednú Európu, s takým pojmom som sa dovtedy nestretol ani v predpovedi počasia. Aká už stredná Európa, keď pre samé opony nedovidíte za vlastné humná! Nie, "naše zemepisné šírky" bol krycí, nezávadový termín pre istý spoločenský systém, alebo ako sa vtedy s obľubou vravievalo, zriadenie. "Priam ukážkovo stredouerópske, nazývať režim zemepisnou šírkou!" zvolal by zaručene Camus, keby sa to bol dozvedel, ale také veci sa cudzincom na nos nevešajú. Preto som mu prikývol.
Takto to bolo. Táranie, samé taľafatky a pišoláčiny, ale zdalo sa, že práve ony Camusa neodolateľne priťahujú. Akoby sa jeho záujem riadil hľadiskom bezvýznamnosti; akoby jedine bezvýznamné malo pre neho ešte význam. Bol, ak to tak možno povedať, historikom toho, čo nemá históriu, omrviniek, ktoré nepovšimnuté padajú pod stôl dejín. Že by už iba tieto bezprizorné, neinventarizované okamihy vedel pocíti ako život? Dnes, keď márne toľko významov, že nám pre ne začínajú chýbať skutočnosti, dnes mu, myslím, rozumiem. Bože, ako ja nenávidím dejiny, ten vlastný životopis ľudstva! Ale možno, že záujem o triviálne bol u Camusa len spôsobom, ako sa nevytrhnúť zo zamyslenia.
"V Amerike," povedal napríklad, "kde tieto voľby kráľovien vlastne vynašli, sa súťaží o titul Miss Vybočené koleno, Miss Najokrúhlejší pupok, alebo hoci Miss Materinské znamienko na riti. Tam sú kritériá viac-menej jasné. Ale Miss Ľudová demokracia?"
Pokúsil som sa mu vysvetliť, že v našich zemepisných šírkach ani pri súťaži krásy nepovažujeme ženu za predmet, za zhluk koniec koncov náhodných, i keď oku lahodiacich foriem. Nejde predsa o to, udeliť cenu za dizajn, alebo exaktne premerať objemy nejakej Aničky či Marienky. Keď sa žena vydarí, stelesňuje pre nás okrem seba samej aj čosi iné, nejakú vyššiu duchovnú hodnotu. Práve preto si organizátori pozvali do poroty viacerých vynikajúcich spisovateľov, lebo tí sú na duchovné hodnoty najväčší experti.
"Pozoruhodne stredoeurópsky postoj," poznamenal Camus. "Ale to je potom pre vás veľký úspech!"
Dôstojne, ba až trochu dotknuto som odvetil, že to nemôžem považovať za úspech, lebo sa arii v ženách, ani vo vyšších hodnotách nevyznám, a keby aj, nemal som ešte príležitosť svoje prípadné znalosti verejne demonštrovať, takže organizátori si ma vybrali z celkom iracionálnych a mne nepochopiteľných dôvodov. Okrem toho byť porotcom nikdy nepatrilo k mojim ambíciám. Ja si totiž svoje ciele nenechávam určovať zvonka, ale si ich určujem sám, som teda aj jediným arbitrom svojich úspechov.
"Keď vás tak počúvam, vy si veľa úspechov neužijete," povedal Camus a prirovnal moju situáciu k Sizyfovi, ktorý trpezlivo valí balvan na kopec, ale vždy tesne pred vrcholom sa mu skotúľa. Ja som s bezstarostným pesimizmom mladého človeka vyhlásil, že v tom sa nijako nelíšim od ostatného ľudstva. Keď uvážime, koľko možností má pred sebou novorodenec a ako málo z nich do smrti uskutoční, môžeme s pokojným svedomím hovoriť o fiasku. A už to fičalo. Podľa Camusa napríklad Američania, keď už o nich bola reč, Američania by si otupné tlačenie balvanu spestrovali súťažením, kto ho dotlačí najvyššie, a tesne pred okamihom spätného pádu by sa na dôkaz dávali odfotografovať. "V našich zemepisných šírkach, kde si potrpíme na istoty," povedal som mu na to, "by Sizyfos cestou dolu niesol balvan na pleci, aby sa mu nedajbože niekam nezakotúľal; lebo čo bez balvanu s načatým životom?" Takto sme blbli a ja som si ani neuvedomil, že Camus - azda iba z roztržitosti - nastúpil do vagónu so mnou. Vlak sa pohol.
Morava, kde ju poznám, plynie pomaly a spoza okna vlaku je ťahavo sladká. Medová. Zalepila mi ústa. V Olomouci som mal rezervovanú izbu v hoteli Palace. Camus sa pridal. "Voulez-vous coucher avec moi?" spýtal som sa ho trocha neobratne, ale vzal si samostatnú izbu; rumenec, čo ma vzápätí oblial, mu iste pripadal neznesiteľne stredoeurópsky.
Včasráno, ešte pred raňajkami, sme si vyšli na krátku prechádzku. Kráčali sme stále rovno, aby sme nezablúdili. Všade okolo postávali domy, v rannej hmle čierne. Ticho mrholila omietka.
"Smutné mesto," povedal som, keď ma už mlčanie začalo omínať. Myslel som si, že ulahodím Camusovej nálade, tomu hnedému tónovaniu, ale opravil ma: "Je to mesto, v ktorom dlho pršalo." Zdvihol si golier na saku a zarosené obrvy mu ovisli ako zrelé klasy. "Pamätá si, ale necíti potrebu o tom hovoriť," dodal ešte. "A o to ide: zostať pánom vlastnej porážky." Potom sme v ostrom vzduchu šli už mlčky.
Camus si, nazdávam sa, cestovaním riešil problém, alebo aspoň hľadal prostredie, kde by jeho problém nebil do o6í. Je to stále ten istý problém, len má v každom období iné pomenovanie; dnes ho prezývame "kríza identity". Povedal by som, že ho okašlala frajerka, vtedy sa zvyčajne v mladom človeku spúšťa onen sled trýznivých otázok od "čo sa jej na mne nepáči?" až po "kto vlastne som?". Ten priamy úder na solar plexus, solar nexus i solar sexus, keď po prvý raz zistíme, že inému sme iní ako sebe! Darmo si nahý Rómeo ohmatáva úd za údom, že čo je na ňom Montek; darmo za iným oknom nahá Júlia hľadá v zrkadle, čo je na nej Kapuletová! Ale nech; keby aj okliesnil, keby úfal, vyvrhol zo seba všetko, čo spoznal ako Monteka, ocitol by sa po tom krutom kýptení iba pred dákou, ešte ťažšou otázkou: Čo je na mne Rómeo? Pritom je riešenie celkom jednoduché, gordické. Najkrajšie ho, myslím, ešte aj s visiacim soplíkom začudovania, vyjadril György Konrád: "Ja som dokonca zistil, že každý je vždy len jeden."
Miss Ľudová demokracia sme zvolili, ale veľa sa tým nevyriešilo; o rok aj tak bolo treba zvoliť novú. Lenže o rok bol už jeden spisovateľ z poroty v Amerike, druhý v Kanade a tretí vo Francúzsku. Mne s mojou ťarbavosťou to trvalo dlhšie, ale naveľa, naveľa som sa v cudzine ocitol aj ja; dnes teda už aj na moju, nielen na ich adresu hovorí iný európsky spisovateľ, ktorý vyvrel na Morave, ale doputoval iba do Prahy: "Mné na téch emigrantech taky vadí, že se považují za cennéjší lidi, než jsme my ostatní. Jako by právé oni byli obzvlášť hodni záchrany. Kdyby tu byla svoboda, jiste by zústali. Tak svobodu ano, a masový hrob ne? Co si o sobě myslí?"
Keď som sa večer vrátil do hotela, recepčný mi oznámil, že pán Camus uvoľnil izbu a odišiel. Nikdy viac som ho nestretol. Spomienky rednú, na lakťoch a na kolenách začína presvitať holé telo života. Bývali chvíle, že som pochyboval, či sa mi to nesnívalo. Nie, v Zápiskoch sa o Olomouci nehovorí, ale po rokoch som objavil jedno také miesto v románe:
"Pravda, dnes je celkom prirodzené, že ľudia pracujú od rána do večera a potom sa snažia zabiť čas, ktorý im ostáva pre život, v kartách, kaviarňach alebo táraním do vetra. Sú však mestá i krajiny, kde ľudia občas tušia, že jestvujú aj iné veci. Obyčajne to však nemení ich život. Ale raz tušili, a to vždy čosi znamená."
To je Camusov odkaz Olomoucu; alebo možno odkaz Olomouca Camusovi. Tak či onak, iste sa zhodneme, že je bytostne stredoeurópsky.



Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról (Hungarian)

A közép-európaiság nem állampolgárság,
hanem világnézet
”.
Konrád György
 

Az ember egész életét leélheti Közép-Európában, és mégsem kell ezért közép-européernek lennie. Ismerek a szlovák hegyi falvakban olyanokat, akik saját territóriumukon belül  abszolút függetlenek, tehát azon a területen, amelyet képesek a saját lábukon bejárni; tudják, hogy melyik ösvényen találkozhatni medvével, hol terem a közönséges parlófű és mikor hozzák meg a friss kenyeret a lenti boltba. Különös, hogy a nagyvárosokban és a nagy történelemben ezek az emberek mennyire bizonytalanul mozognak, és milyen lenézően és egyoldalúan nyilatkoznak róla. Valahogy úgy, hogy szörnyű sok bennük a szemét. Józan ítéletalkotásuk egyszeriben szégyenletes csődöt mond; nem megismerést, hanem csak hangulatot fejez ki („De hát ez nagyon közép- európai!” mondta volna erre Camus. „Vajon eljuthat-e az egyén a hangulattól pontosabb megismeréshez? A relativitáselméletben is az a zseniális, hogy Einstein talált a hangulatához egy matematikai képletet”.)
És persze az ember egész életében közép-européer lehet anélkül, hogy tudna róla. Nekem volt olyan szerencsém, hogy a brünni főpályaudvaron találkoztam Camus-vel.
Azt, hogy Camus barangolásai során elidőzött Brünnben, a Feljegyzéseiből állapították meg a meglepett kutatók. Az olomouci látogatásról nem történik említés a Feljegyzésekben, valószínű, hogy ma már csak én tudok róla. Camus halott, és időközben, valahogy a nyolcvanas évek elején, meghalt a Palace szálloda portása is. A körülmények véletlen összjátéka folytán, aminek kifejtésére itt most nincs idő, sok év múltán közelebbről is megismerkedtem a portással; művelt úr volt, az irodalom iránti forró szenvedéllyel. Maga is írt, a tolkieni mesevilág hőseivel benépesített álomszerű történeteket. Amennyire tudom, egyik sem jelent meg soha. („Mennyire közép-európai!” mondta volna bizonyára Camus.) Így vagy úgy, de ez az irodalmi ambícióktól fűtött művelt úr egyáltalán nem ütközött meg a Camus néven a vendégkönyvben. Ezt kicsit a magam mentségére mondom.
A Morva folyónak nagyon kedvezett abban az időben. Valami olyan bájos hajlandóságot mutatott, hogy szinte maguktól folydogáltak bele a jövő európai írói; némelyikük ráadásul ott indult igazán sarjadásnak. Azt hiszem, abban az időben ült az ostravai börtönben lopásért és csavargásért Jean Genet. Lengyel szeretője után indult, és kikötött Ostraván. Tovább nem jutott, hazatoloncolták.
Camus tehát inkognitóban utazott. Igaz is, nem volt más lehetősége. Ha elkezdett volna kiáltozni a brünni pályaudvaron, hogy: „Je suis Camus!”, az emberek nem azt hitték volna, hogy ő Camus, hanem, hogy egy őrült. Jóllehet, senki sem próféta a saját hazájában, de csak azért, mert otthon mindenki árgus szemekkel lesi magukat, még egyáltalán nem jelenti, hogy képesítést szereztek a külföldön való prófétáláshoz.
Nem, Camus-n nem volt semmi rikító. Talán azért is vettem észre, mert úgy beleolvadt a brünni pályaudvar csarnokába. Ha szándékosan keresett volna valami megfelelő hátteret, akkor sem találhatott volna jobbat. Olyan leülepedett, beivódott szomorúság, amelynek okait már a messzi távol rejti, a vágányok villanyvezetékein megült korommal. Nem gondoltam volna, hogy azon a padon vonatra vár; nem úgy nézett ki, mint egy utazó, hanem mint egy úton levő ember, és ez sehogyan sem függött össze a pályaudvarral. Ugyanúgy nézett volna ki a Janácek-színház előcsarnokában is. Egy ember, akiről a háta mögött ismerősei azt rebesgetik: „Ez sem lesz már sokáig közöttünk.” Világos, de csak addig, míg nem kezditek untatni, aranyoskáim!
Ahogy mondom, Camus egyáltalán nem tűnt egzotikusnak. A bőre egy milliméternyivel talán sötétebb volt, de vannak arcok, amelyek az unalomtól sötétednek meg. Arcok – táskák az Isten szeme alatt, amelyek azt hirdetik, hogy Istennek rossz éjszakája volt. Fekete, rövidre vágott haj, szája sarkában egy vagányos lezserséggel lógó cigaretta – de hát ki ne ismerné Camus fényképeit. Azzal a napégette bőrével kicsit egy szicíliai parasztra emlékeztetett, csakhogy én sohasem láttam még szicíliai parasztot. Részemről inkább azt mondanám, hogy szomorú volt, de elevenen, sőt örvendezőn; otthon volt ebben a szomorúságban, a vérében volt. A tekintete úgy ugrált, mint a  kvarcóra számlapján a másodpercek.
Akkor még fiatal voltam, és hittem a véletlenekben. Azt gondoltam, hogy az az ember tényleg csak tüzet kért tőlem, közben váltottunk néhány szót, és így valahogy egymásra találtunk. Csakhamar egy húron pendültünk. Ma úgy vélem, hogy sokat látott emberként úgy döntött, átlép egy újabb stádiumba. A hallgatásba. Kinézett magának engem, és úgy kezelt, mint aki nyelvet fogott.
Ami engem illet, különös viszony fűz Brünnhöz. Egész Morvaországban, sőt egész Csehországban ez az egyedüli város, ahol az apám meghalt. Azt akarom ezzel mondani, hogy Brünnt az én szememben bizonyos privilégiumok illetik meg, és – adjuk meg Freudnak, ennek az ugyancsak morvai származéknak, azt, ami a Freudé – mindig, amikor csak alkalom adódik, járok egyet a vasútállomás körüli utcákon azzal a be nem vallott reménnyel, hogy az egyik sarok mögül egyszercsak felbukkan majd az apám, észrevesz, és ezt mondja: „No, itt is vagyok.” Én meg erre: „Ez eltartott”. Ez egyébként az ő stílusának megfelelő volna, hisz Brünnbe is csak úgy, minden búcsúzás nélkül, ment el meghalni. Csupán annyit mondott nekünk a konyhai lámpa alatt: „No, viszlát”, és utoljára még megvillant a tükörképe az ablaküvegen. Mellesleg, annyi év után bizonyára meg sem ismerném már őt. Fekete, rövidre vágott haj, szája sarkában egy vagányos lezserséggel lógó cigaretta, a dohányzástól megsárgult ujjak… Még mit nem.
Talán megvolt a szerepe az olyan különféle apróságoknak is, mint például, hogy Camus idegen volt, tájainkon abban az időben meglehetősen ritka állatfajta. Itt aztán már nem az én személyemről volt szó, mindenki nevében kellett iparkodnom azon, hogy ha mást nem is, legalább kellemes benyomásokat vigyen el innen magával. Nem mintha ezt egyenesen valami feladatként tűztem volna ki magam elé, de lelkem mélyén azért ólálkodott ilyen gondolatocska. („Milyen bájosan közép-európai!”, mondta volna bizonyára Camus.) Itt volt még aztán, persze, az idegen nyelv. Idegen nyelven az ember képes olyan dolgokat is kimondani, amelyeket az anyanyelvén sosem volna képes; idegen nyelven idegen ember beszél, aki iránt nem érez semmi felelősséget, és nem is szégyenkezik miatta. Olyan ez, mint a kifestő, minden fontos dologról már előre döntöttek, és önöknek elég, ha arra ügyelnek, hogy a színezővel át ne hágják a vonalakat. Ennyi szabadságot!
Tulajdonképpen akkor Olomoucba utaztam, ahol zsűriznem kellett valami Miss-versenyen, ha nem tévedek, a Miss Népi Demokrácián. Pozsonyból Olomoucba volt közvetlen járat is, de engem különös viszony fűz Brünnhöz, ezért azt találtam ki, hogy utamat megszakítom, és elmegyek megnézni a brünni bútorkiállítást. Az igazat megvallva, ez a feleségem ötlete volt, aki még fiatal volt és hitt a jövőben, konkrétan abban, hogy elkövetkezik majd az az idő, amikor saját lakásunk lesz. Én az idők beköszöntét alapvetően csak mint jelenvalót veszem tudomásul, de nem esik majd nehezemre egy kis tettetés a feleségem kedvéért, különösen, hogy már előre tudtam, semmilyen bútort nem veszünk majd. Ezt így mind rá is zúdítottam Camus-re, elfúló hangon, és minden összefüggés nélkül, mivel lelkem mélyén attól rettegtem – francia, vagányos lezserséggel lógó cigaretta és így tovább – , hogy megkérdezi, hol vannak ebben a városban kurvák. Ezt nem tudtam, de ami rosszabb, abban az időben meg sem ismertem volna egy kurvát, még ha egyenesen beleütköztünk volna egybe, akkor sem.
Annyi év után természetesen már nem tudom pontosan rekonstruálni a beszélgetésünket. Tulajdonképpen nem is volt szó semmilyen beszélgetésről, Camus egyszerűen kivallatott. (ő maga ezt körültekintőbben fogalmazta meg, hogy „az én tapasztalataimmal szeretné megerősíteni a saját véleményét”.) De ezt akkor nem tudatosítottam. Emlékszem, hogy megkérdezte, miért vagyok a bútort illetően olyan szkeptikus, mire én azt feleltem, hogy amit nálunk lát az ember a kirakatban, azt az üzletben úgysem találja meg. A mi földrajzi szélességünkön a kirakat nem kijelentő, hanem feltételes módú, ama bizonyos „amennyiben nem ha”, és az eladónak nem az a feladata, hogy árusítson, hanem, hogy magyarázza, miért is nem lehetünk mindnyájan a paradicsomban. Hiszen ebben az esetben is teljesen megalapozottnak bizonyult a gyanúm: a bútor, ami felől érdeklődtem, az elkövetkező két évre ki van árusítva, és nem fogadnak el további megrendeléseket.
Ez tetszett neki; nem is annyira az, amit mondtam, nem is ahogy, hanem úgy vélem az örvendeztette meg, hogy milyen jól is saccolt meg engem, mennyire a kedvére való vagyok. Az egész végülis megalázó volt, ha észrevettem volna, csakhogy én nem firtattam, mi van a kedvező válasz mögött. Megéreztem a kezdőlökést, és nekem több se kellett.
„Amikor az ember kiáll a világot jelentő deszkákra
mondtam (de ekkor már az idegen nyelv üstökön ragadott, és vonszolt magával oda, ahová csak kedve tartotta) , körbenéz a színpadon, hogy tudja, milyen darabban is kell majd játszania. No, és a mi földrajzi szélességünkön elég, ha egy pillanatra valamilyen személyes dolognak szentelik a figyelmüket, mondjuk megkötik a cipőfűzőjüket, és amikor felemelik a fejüket, azt veszik észre, hogy időközben valaki kicserélte a díszletet. Ezért nem lehet földrajzi szélességünkön bútort vásárolni, de még gyártani sem, három évre előre.” 
„Ez jó
nevetett Camus. Méghogy a földrajzi szélességükön. Mármint Közép-Európában?”  
Nem Közép-Európára gondoltam, ilyen fogalommal addig még az időjárás-jelentésekben sem találkoztam. Miféle Közép-Európa, ha magától a függönytől nem láttok el még a kertek aljáig sem? Nem, a „földrajzi szélességünk” egy ártalmatlan fedőnév volt egy bizonyos társadalmi rendszer, vagy ahogy akkoriban előszeretettel nevezték, berendezkedés megjelölésére. „Már-már példaadóan közép-európai egy rendszert földrajzi szélességgel nevezni meg!” kiáltott volna fel garantáltan Camus, ha megtudta volna, de idegeneknek ilyet nem kötünk az orrára. Ezért egyetértőleg bólintottam. 
Hát így történt. Csupa lárifári, sefüle-sefarka beszéd, de úgy tűnt, hogy pont ez az, ami Camus-t ellenállhatatlanul vonzza. Mintha kizárólag a jelentéktelenségek érdekelték volna; mintha egyedül a jelentéktelen dolgoknak lett volna még valami jelentősége a számára. Ha lehet ezt így mondani, a történet nélküli dolgok historikusa volt, olyan morzsáké, amelyek észrevétlenül hullanak a történelem asztala alá. Hogy csak ezeket a haszontalan, leltározatlan pillanatokat tudta életként átélni? Ma, amikor úgy tobzódunk a jelentésekben, hogy miatta kezdjük elveszíteni a valóságot, ma, úgy érzem, értem őt. Istenem, mennyire utálom a történelmet, az emberiség önéletrajzát! De az is meglehet, hogy a triviális dolgok iránti érdeklődés csupán arra szolgált Camus számára, hogy ki ne essen merengő állapotából.
„Amerikában
mondta például , ahol ezeket a szépségkirálynő-választásokat kitalálták,  Miss Kificamított Térd, Miss Legkerekebb Köldök, vagy akár Miss Segg-anyajegy versenyeket rendeznek. A kritériumok itt többé-kevésbé világosak. De Miss Népi Demokrácia?”
Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy földrajzi szélességünkön még a szépségversenyeken sem tekintünk úgy a nőre, mint puszta eszközre, mint végső soron véletlenszerű, de azért a tekintet számára izgató formák együttesére. Hisz nem arról van itt szó, hogy a dizájnt díjazzuk, vagy, hogy egzaktul megmérjük a kerületét valamilyen Anyicskának vagy Marienkának. Ha a nő bejön, az önmagán kívül valami mást is megtestesít a számunkra, valamilyen magasabb lelki értékeket. Ezért hívtak meg a szervezők a bírálóbizottságba több kiváló írót is, mert azok úgymond szakértői a magasabb lelki értékeknek.
„Figyelemreméltóan közép-európai álláspont
jegyezte meg Camus. Akkor ez a maguk számára nagy nyereség!”
Méltóságteljesen, sőt egy kis sértett önérzettel a hangomban azt feleltem, hogy ezt nem tarthatom nyereségnek, mivel sem a nőkhöz, sem a magasabb értékekhez nem értek, és ha esetleg mégis, eddig még nem volt lehetőségem arra, hogy ismereteimet nyilvánosan demonstráljam, tehát a szervezők teljesen irracionális, számomra ismeretlen okokból választottak ki engem. Ezen kívül sohasem volt olyan ambícióm, hogy zsűritag legyek. Én ugyanis a céljaimat nem rendelem alá külső tényezőknek, hanem magam diktálom őket, én magam vagyok tehát sikereim egyedüli fedezete.
„Ahogy így hallgatom önt, nem nagyon lehetnek sikerélményei
mondta Camus, és helyzetemet Sziszüphoszéhoz hasonlította, aki türelmesen görgeti a sziklát fel a dombon, de az, mielőtt még felérne, visszagurul. Erre én egy fiatalember nemtörődöm pesszimizmusával kijelentettem, hogy ebben semmiben sem különbözöm az emberiség maradék részétől. Ha mérlegeljük, hogy mennyi életlehetőség is áll az újszülött előtt, s ő ebből a haláláig milyen keveset valósít csak meg, akkor nyugodt lelkiismerettel beszélhetünk fiaskóról. És innentől kezdve aztán nem volt megállás. Camus szerint például az amerikaiak, ha már róluk volt szó, a monoton bálványgörgetést egy kis versenyzéssel tennék izgalmasabbá, ki tolja fel a legmagasabbra a követ, és közvetlenül a kő visszagördülését megelőző pillanatban, a bizonyítás szándékával, lefényképeztetnék magukat. „A mi  földrajzi szélességünkön, ahol nagyon adunk a bizonyosságokra mondtam erre én , Sziszüphosz útban lefelé a vállán vinné a bálványt, nehogy véletlenül valahová elguruljon; mert mire is mennénk a megkezdett életünkkel a bálvány nélkül?” Ilyenformán hülyéskedtünk, miközben én nem is tudatosítottam, hogy Camus – talán csak szórakozottságból – felszállt velem a vonatra. A szerelvény meglódult.
A Morva, legalábbis az általam ismert szakaszain, lassan hömpölyög, és a vonat ablakaiból nyúlósan édeskésnek látszik. Mézédes. Betapadt tőle a szám. Olomoucban a Palace szállóban foglaltattam szobát. Camus csatlakozott hozzám. „Voulez-vous coucher avec moi?”
kérdeztem  kissé bátortalanul, de ő egy külön szobát vett ki; a pír, ami közben elöntötte az arcomat, bizonyára elviselhetetlenül közép-európainak tűnt a számára.
Kora reggel, még a reggeli előtt, tettünk egy rövid sétát. Mindvégig egyenesen mentünk, nehogy eltévedjünk. Körülöttünk mindenhol nagy fekete házak magasodtak a reggeli ködben. Halkan permetezett a vakolat.
„Szomorú egy város”
mondtam, amikor a csend már kezdett nyomasztóvá válni. Azt gondoltam, majd javítok egy kicsit Camus közérzetén, azon a barnás tónusún, de ő kijavított:  „Ez egy olyan város, ahol sokáig esett.” Felhajtotta a zakója gallérját, és a harmattól súlyos szempillái lekonyultak, mint az érett kalász. „Emlékszik rá, de nem tartja szükségesnek, hogy beszéljen róla tette hozzá. És erről van szó: megmaradni a saját vereségünk urának.” A csípős reggelben aztán már hallgatagon ballagtunk.
Úgy tűnt, hogy Camus számára az utazás a probléma megoldását jelentette, vagy legalábbis olyan környezetet igyekezett találni, ahol a probléma nincs szem előtt. Mindig ugyanarról a problémáról van szó, csak koronként változik a megnevezése; ma a „személyiség válságának” nevezik. Én azt mondanám, hogy otthagyta a szeretője, általában akkor rohanja meg a fiatalembereket ama kínzó kérdések sorozata a „mi az ami nem tetszik neki rajtam?”-tól egészen a „ki is vagyok én valójában?”-ig. Az az ütés egyenest a solar plexusra, solar nexusra és a solar sexusra, amikor először tapasztaljuk meg, hogy valaki másnak mások vagyunk, mint saját magunknak. Hiába tapogatja a mezítelen tagjait Rómeó, keresvén, hogy mi az rajta, ami Montague; és hiába simogatja egy másik ablak mögött meztelen testét Júlia, azt keresve, mi az rajta, ami Capulet! De még ha sikerülne is; még ha kimetszené, kivágná is magából mindazt, ami Montague, e kegyetlen csonkolás után egy újabb, még nehezebb kérdés előtt találná magát : Mi az bennem, ami Rómeó? Miközben a megoldás egyszerű, mondhatni gordiuszi. Úgy gondolom, hogy a legszebben, a rácsodálkozás cseppjével az orrában, ezt Konrád György fogalmazta meg: „Sőt, én megállapítottam, hogy mindenki mindig egy”.
Miss Népi Demokráciát megválasztottuk, de ezzel nem sok minden oldódott meg; egy év múlva meg kellett választani újra. Csakhogy egy év múlva a zsűri írótagjai közül az egyik Amerikában, a másik Kanadában, a harmadik pedig Franciaországban volt már. Nekem, az én lomhaságommal kicsit tovább tartott, de nagysokára azért én is külföldön kötöttem ki; így ma már nemcsak őket, hanem engem is érint, amit egy morvaországi illetőségű, Prágáig elzarándokolt európai író mondott: „Engem az is zavar ezekben az emigránsokban, hogy értékesebb embereknek tartják magukat nálunk, akik itthon maradtunk. Mintha csak éppen ők volnának különösképpen rászorulva a segítségre. Ha szabadság lenne, akkor itt maradtak volna. Szabadságot azt igen, a tömegsírt már nem? Mégis mit gondolnak ezek magukról?”
Amikor este visszatértem a szállodába, a portás értesített, hogy Camus úr kifizette a szobáját, és elhagyta a szállodát. Soha többé nem találkoztam vele. Az emlékek fakulnak, a könyökön és a térden már az élet csupasz teste kezd kiütközni. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy ez az egész csak álom volt. Nem, a Feljegyzésekben nem történik említés Olomoucról, de évek múltán találtam egyet a regényben:
„Hiszen mi sem természetesebb manapság, mint az, hogy az emberek reggeltől estig dolgoznak, s aztán úgy döntenek, hogy kártyázással, kávéházban és fecsegéssel ütik el az időt, mely az élet számára marad nekik. Vannak azonban olyan városok és országok, ahol az emberek időnként megsejtenek másvalamit is. Ilyesmi általában nem változtat életükön. De a sejtés mégis megtörtént, és ez is nyereség.” (Albert Camus: A pestis. /Ford. Győry János/ In: Albert Camus: Regények és elbeszélések. Budapest, Európa 1984, 242. o.)
Ez Camus üzenete Olomoucnak; vagy lehet, hogy Olomouc üzenete Camus-nek. Így vagy úgy, de abban megegyezhetünk, hogy a velejéig közép-európai.




minimap