Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk
magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták,
ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába,
még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig
nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai
ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő:
Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában,
Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel,
és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia
nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen
hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem
egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még
nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit.
Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal
odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek
venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam
a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc
évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám,
továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg
a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak
s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű
fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság
ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam.
S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört
a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele
volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem
tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan.
– Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt
nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S
úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat
is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább
nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta
bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy
el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban
javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel
valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam
bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett
az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is
elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék.
S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott
nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy
módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra,
ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása
ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között
lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam
be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból.
Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel
magához ölelt.
