Győrffy Ákos : Fern schläft er (Messze alszik in German)

Távoli, nem nagyon szerethető arcok. Beszédük darabossága.

Napraforgótáblák. Egy sovány tehén, ahogy a holtágból iszik.

A leapadt folyó homokpadjainak gömbölyded formái.

Mibe kapaszkodnak. Milyen felületekre kúsznak fel, mint

a borostyán. Milyen anyagba mélyesztik karmaikat, hogy

el ne mozdíthassa onnan őket semmiféle erő.

Hanyatt a búzában. A lélek illata, ami a bőr pórusain

keresztül, leginkább a nyakszirt és a fülcimpák táján

tör a felszínre, és ott olajos fénnyel ragyog. A szélben

megdőlő kalászok. Több. Túl. Felülről tör életébe

ez az illat.

Halott fecske az útszéli homokban. Szárnyain nyüzsögnek

a bogarak. Fiatal, és máris agyonhasznált testek. És mit

takar el a test. Borzalmasnak kéne lennie. A rühes, kövér,

rövid láncon őrjöngő kutyának borzalmasnak kéne lennie.

Üres. Héj. Homok. Egy évmilliók óta nem létező tenger mélyén.

Röfögés. Röfögésbeszéd. Ömlik a légy a konyhába. „Elég volt,

nem bírom. És mi van, ha nem bírom. Akkor úgy bírom tovább,

hogy nem bírom. Én itt el vagyok hagyva. Már az anyám méhébe’

el voltam hagyva. Csak krumpli, hagyma legyen. Nem vagyok

több, mint egy traktor. Nem bírok menni. Nem bírok felállni.”

Az angyal illata, ahogy felülről betör. Birkaszaros dűlőutak, sárgarigók.

A hatalmas nyárfa alatt ülve arra gondol, hogy felvágja az ereit.

A gémeskút mellett találta a rozsdás borotvapengét. Nincs különösebb

ok. Az van, hogy ül a nyárfa árnyékában, cigarettázik, és közben

a Semmi a lábujjaiból indulva lassan kúszik fölfelé a testében.

Semmi különös.

Nem messze tőle egy pásztor alszik az akácosban.

A nyári ég bárányfelhői lassan sodródnak északkeletnek.

Nem él. A történő halál, ahogy a pacsirták a mező fölött lebegnek.

A gondolatok zárt áramköreiben nem elveszni. Nézi az illattal,

fénnyel teli ürességet.

Rozsdás borotvapenge a homokban. Káposztalepke száll a pengére.

A szénaboglya tövében imádkozik. Nem tudja, hogyan kell imádkozni.

A legyek három hétig élnek, mondja majd később valaki. Nekik jó.

Három hét, az éppen elég. Úgy gondol magára, mint egy jóvátehetetlen

tévedésre.

Fekszik a katángok között, a birkalegelőn.

Valahol kimondhatatlanul messze alszik a pásztor.

Ferne, nicht sehr liebenswerte Gesichter. Die Rauheit ihrer Sprache.

Sonnenblumenfelder. Eine magere Kuh, die aus dem toten Arm trinkt.

Die rundlichen Formen der Sandbänke des gesunkenen Flusses.

Woran klammern sie sich. Auf welche Oberflächen ranken sie sich hoch,

wie der Efeu. In welche Materie senken sie ihre Krallen, damit

keinerlei Kraft sie von dort wegbewegt.

Rücklings im Weizen. Der Seelengeruch, der durch die Poren

der Haut, eher in der Gegend des Genicks und der Ohrläppchen an die

Oberfläche strebt, und dort mit öligem Licht glänzt. Die im Wind sich

legenden Ähren. Noch mehr. Zu viel. Von oben her strebt dieser Geruch

in sein Leben.

Eine tote Schwalbe im Sand vom Wegrand. Auf ihren Flügeln wimmeln

die Käfer. Junge, und schon abgenutzte Körper. Und was der Körper

verdeckt. Es müsste grauenvoll sein. Der krätzige, dicke, an kurzer

Kette tobende Hund müsste grauenvoll sein.

Leer. Schale. Sand. In der Tiefe eines seit Millionen Jahren nicht mehr

existierenden Meeres.

Gegrunze. Grunzsprache. Die Fliegen strömen in die Küche. „Es reicht,

ich kann nicht mehr. Und was ist, wenn ich nicht kann. Dann kann ich

weiter, indem ich nicht kann. Hier bin ich verlassen. Verlassen war ich

schon im Mutterleib. Nur Kartoffel und Zwiebel soll es geben. Ich bin

nicht mehr als ein Traktor. Kann nicht gehen. Kann nicht aufstehen.“

Der Duft des Engels, wie er von oben hereinbricht. Feldwege, Schafsscheiße,

Goldamsel. Unter der riesigen Pappel denkt er daran, sich die  Pulsader

Aufzuschneiden. Neben dem Ziehbrunnen hatte er die rostige Rasierklinge

gefunden. Kein besonderer Grund. Nur dass er im Schatten der Pappel sitzt,

an seiner Zigarette zieht, und inzwischen kriecht ihm das Nichts im Körper

von den Zehen her nach oben hin. Nichts Besonderes.

Nicht weit von ihm schläft ein Hirte im Akazienhain. Die Lämmerwolken

des sommerlichen Himmels treiben langsam nach Nordost hin.

Er lebt nicht. Der sich vollziehende Tod, wie Lerchen, die über der Wiese

schweben. Nicht verloren gehen in den geschlossenen Stromkreisen der

Gedanken. Er betrachtet die mit Duft und Licht gefüllte Leere.

Eine rostige Rasierklinge im Sand. Ein Kohlweißling fliegt auf die Klinge.

Er betet am Fuß des Heuschobers. Weiß nicht, wie man zu beten hat.

Die Fliegen leben drei Wochen lang, wird später jemand sagen.

Sie haben es gut. Drei Wochen reichen gerade so. Er denkt an sich

wie an einen nicht wieder gutzumachenden Irrtum.

Er liegt auf der Schafweide zwischen Wegwarten.

Irgendwo unaussprechbar fern schläft der Hirte.