Kisfaludy Sándor: Unglückliche Liebe VII. Gesang (A kesergő szerelem (VII. ének) [Két szeme, szép arczúlatján...] in German)

Két szeme, szép arczúlatján,
  Két ragyogó tüzes nap,
Mint az az ég boltozatján,
  Kitől minden éltet kap.
Bámúlandó nagy művében
  Mind az mind ez; és a tűz,
Mely mindenik kerekében
  Fénylik, ragyog, csudát űz.

A mit minden kikeletkor
  A földdel a nap mivel,
Szeme minden tekintetkor
  Azt cselekszi a szívvel:
Az felolvaszt havat, jeget
  S béhat a föld keblébe;
Ez meggyújtván a szíveket,
  Bélő azok mélyébe.

Ama, széles e világot,
  Midőn kél, felébreszti;
Ez, az egész társaságot
  Felderíti s éleszti;
Az, az égnek szép kékjéből
  Terjeszti súgárait;
Ez, szebb fejér- s feketéből
  Lövelli ki nyílait.

Midőn a nap közeledik,
  A zordon tél enyészik,
Minden újra nevelkedik,
  Új fű s virág tenyészik;
Szeme, midőn szép képében
  Közelebbről szikrázik,
A nézőknek kebelében
  Új érzemény csirázik.

A nap heve a vizeket
  Néha nyárban apasztja,
S kiszárítván a nedveket,
  A fát, füvet lankasztja:
E két szem is a lelkeket
  Megragadja bájával,
És meggyújtván a szíveket,
  Megemészti lángjával.

A miólta kivált az ég
  Az örök éj méhéből,
Ily egy pár szem nem jöve még
  A teremtő kezéből.
E két szemnek forgásától
  Függ a sorsa éltemnek,
Mint a napnak járásától
  Léte fogyta mindennek.

Wie zwei helle Feuersonnen,
So Ihr Augenpaar erglüht,
Gleich der oben, blauumsponnen,
Die den Wesen Leben sprüht.
Staunenswerth ist im Vollbringen,
Die, wie jene und die Gluth,
Die in beiden Zauberringen
Glänzet, strahlet, Wunder thut.

Was im Lenz', kehrt er zurücke,
Mit der Erd' die Sonne schafft,
Übt im Herz, bei jedem Blicke,
Ihres Auges Schöpferkraft:
Jene schmelzt des Eises Bande,
Dringet in er Erde Schoss,
Dies entflammt das Herz zum Brande,
Schnellt darein sein tief Geschoss.

Wenn sich jene stolz erhebet,
Weckt sie auf die weite Welt;
Dies erleuchtet und belebet
Jeden Kreis, auf den es fällt;
Aus dem Blau des Himmels spendet
Jene Strahlen glühend heiss;
Sichre Pfeile dieses sendet
Aus dem schön'ren Schwarz und Weiss.

Spurlos ist die Kält' verloren,
Wenn die Sonne näher glüht,
Alles ist dann neu geboren,
Gras und Blume neu erblüht;
So ihr Auge, wenn es näher
Schöpferische Funken stäubt,
In der Brust entzückter Seher
Neue Lust ins Leben treibt.

Vor der Sonne Feuerkräften
Schmilzet ein der Bäche Nass,
Dürstend nach versiegten Säften,
Dorrt der Baum, verwelkt das Gras:
Auch die Flamme dieser beiden
Augen zehrt der Seele Lust,
Trocknet aus den Quell der Freuden,
Und zerspaltet jede Brust.

Seit der Himmel den Gefilden
Ew'ger Nacht entschwunden war,
Kam aus Gottes Hand, der milden,
Noch kein ähnlich Augenpaar.
Meines Lebens Weh und Wonne
Hängt von diesen Augen ab,
So wie von dem Lauf der Sonne
Aller Wesen Seyn und Grab.