This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Závada Pál: Jadviga párnája (2. részlet)

Portre of Závada Pál

Jadviga párnája (2. részlet) (Hungarian)


Jadviga beleír Ondris naplójába (1)

Most már ide, a jegyzetkönyvébe jövök el Magához.
Kihajtom a fakuló indigószín vászonkötést, akár ha mellkasáról vonnék szét egy sokszormosott inget, s a testén, arcán viselt nyomokból indulnék olvasni: „Zacsínam túto knyizsecsku. Én, Osztatní András 1915 Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon.”
Magát simogatom és követem ujjammal a haloványlila vonalkák között. Jó darabideig a szememmel siklottam be csupán sorai közé, de most már, úgy érzem, engedi, hogy kézzel tapintsam, sőt, tollal karistoljam testét, naplókönyvét. Ha bőrén nem hagytam meg hajdan a most is eleven percek körömjeleit, megteszem így. S ha becsukom a könyvet, ráhajtom a fejem, akár a keblére valamikor.
Beleírok és olvasok a naplójába, ha szólni akarok Magához, ha hallani vágyom a hangját, látni tollpercegető csuklóját s a papírról tűnődve fölemelt arcát, vagy az e lapokon örökül hagyott történeteiben fölidézni ifjúi alakját (azt se bánom, amikor más nők karjában, ölében), s magunkat kettőnket, ahogy akkor Maga látott minket.
Mennyire bánom, hogy nem hamarébb adta kezembe ezt a könyvet! Hogy csak akkor bízta rám titkát, amikor meghallotta a szólítást, amit én mindig egy hajókürt riadójelének képzelek. Miért csak azután vehettem elő naplóját a nagydikó aljából, hogy Maga már elment?
Hisz annyiszor segíthetett volna rá minket az egymás felé visszavezető útra az, ha felfoghattunk és befogadhattunk volna egymásból még több olyat is, ami a teljességgel soha meg nem ismerhető másik ember mélyén búvik, amit erővel rángatni ki lehetetlen, s ami, ha lopva akarnánk kilesni, torz képet mutatna, amellett becstelenség volna.
El is röstelltem magam, amikor (elég régen már) keresvén valamit abban a ládában, ráleltem erre a könyvecskére, s a szemembe ötlött, hogy „végre máma oltár elé vezethetem Jadvigát”, és nem csuktam össze rögtön, hanem végigfutottam az első lap aljáig rajta.
Aminthogy Maga pedig hányszor kérte röstellve a bocsánatomat azért, mert erővel akart vallomásra bírni házasságunk kezdetén. Amit egy bizalmas percben én el is kezdtem, de Maga türelmetlenül támadott rám. „Ki vele! Mikor, hogyan, kivel?” Nem bírtam felelni, s úgy éreztem, egy életre megszakadt bennem az őszinte vallomás készsége. S talán csak most, ide írva lennék képes ezekről is szólni.
És hányszor vallott nekem mélységes bűnbánást, amiért végül is megtiporva tett asszonyává engem! Ám az pedig az én szégyenem marad már örökre, hogy Maga hiába vezekelt, soha nem tudtam szívből megbocsátani, és hogy több olyan dolgot, amit megcselekedtem, erre felelő bántottságból, dacból is tettem, s nem csupán a magam késztetésére és belső szavára, mi egyébiránt ugyanezekhez indítékul magában is elég lett volna.
Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetődnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk s együtt laknunk e belső tájainkon nem sikerült soha.

- - - Eredetileg nem ez következett, csak ide lett téve:

Misu ma már délelőtt kimozdult, végre nem gubbaszt fájdalmában egész nap itthon, átment a vasutasokhoz (talán Marciékhoz is kinéz a tanyára*), s én magamra maradtam nyugodtan Magával.
Hol vágjak hát bele?
Drága moj Milyí, azt a régesrégi titkomat bízom először Magára, s nem tudom, jobb lett volna-e nekünk, ha tud róla, hogy egészen addig, amikor ő oly hirtelen, teremtő élete legjavakorában elment, szerettem egy férfit: Gyámomat, a Maga Édesapját, Osztatní Györgyöt.
Ha arra volna kíváncsi, mikortól és hogyan, azt felelném, örök időktől fogva s lelkem-szívem minden ízében. Hogy mi volt az oka e vonzalmamnak, erre Maga talán azt mondaná, hogy gyermeki ragaszkodás lehetett ez a jóságos Apácskához (én is így hívtam őt), szeretet és hála, mit egy érzelmeket szomjazó bakfis magányos képzelgésének kovásza kelesztett valószerűtlen rajongássá egy ideál iránt, s ezt hitte szerelemnek. Eleinte biztosan így is volt. De talán sohasem csak így.
Látja, szüleinkről is milyen keveset beszélgettünk! S nem tudtam, tényleg nem tudtam, Drágám, hogy Maga mit tud róluk. Itt olvasom csak, amit az öreg Gregortól hallott, hogy Apácska talán elvehette volna „Ponyiczky kántortanító lányát”, Édesanyámat. Vagyis hogy választhatták volna egymást. Ha nem éppen az volna rejtélyes ebben, hogy került-e akadály e választások szabadságának útjába, vagy sem. Mert látom, hogy amiként előttem, úgy Maga előtt is titok maradt, hogy szüleink szerelmének miért kellett megszakadnia. Hisz egyfelől György Apácska hirtelen eljegyzése és lakodalma Racskó Mamovkával nagyon is dacbólinak látszik a Maga soraiból ugyanúgy, mint abból a pár elharapott szóból, amit Gyámapám nekem erről mondott. Hogy a másik oldalon, Apám és Anyám közt mi történt, erről pedig semmit nem tudhatok. Nem számolhatok így sem egymáshoz törekvéssel, se kénytelen belenyugvással, semmi tudomásom nincs arról, miért és hogyan fonódott össze életük arra a rebbenésnyi időre, melyből én épphogy csak kicsírázhattam, és már végük is volt.
Minek örült és miben csalódott vajon e négy ember, a Maga szülei és az enyéim, mit érezhettek, amikor ugyanaznapon fogadtak párjuknak hűséget? És nem esküdött-e meg abban a percben valami másra is a Maga Édesapja és az én Édesanyám, egymástól távol, mégis egymásnak? Hisz amikor elárvultam, hogy lett volna különben György Apácska hívebb apám énnekem, mint saját édeslányának? És hogy foglalhatta el szívének legkedvesebb zugát (hisz ezt előttem nem is titkolta) évtizedekkel a halála után is az én Anyám, tudna Maga felelni erre?
Megnevezni nem tudom, csak az erejét sejtem annak az érzésnek, mely egyszerre áldás és átok, amely egymástól elválasztott szüleinkben vert gyökeret, majd Apácskának a velem (s a bennem megtestesülő Anyámmal) való, újból csak tiltott találkozásában folytatódott, végül pedig végzetesen körbenőtt bennünket is, Magát és engem, soha el nem eresztve, de örökre szét is választva minket.
Apácskát, tudja, iskoláimban sokan vélték látogatáskor az én édesapámnak. De én sose hittem, hogy ő az apám volna. Mamicska Anka, a dajkám, s fölnevelő anyám, Juditmama tiszteletesné ugyanis egészen kicsi lánykoromtól kezdve beszéltek nekem elhunyt szüleimről. Később tudtam meg: Ezt Apácska kérte. Hogy halljak róluk, Ponyiczky Máriáról és Palkovits Endréről, még ha titok lengte is be végzetes sorsukat. S hogy tudjam azt is, hogyan kaptam tőlük a nevemet. Mert Jadvigának Anyácskám akart hívni – Apám állítólag mégis az ő nevét, a Máriát jegyeztette be nekem elsőnek.
Sokszor próbáltam Édesanyám alakját elképzelni, s utóbb úgy éreztem már, mintha emlékeim is lennének róla. Őriztem Anyámról (s ahogy Maga tudja, őrzök is) három fotográfiát** (szívszorítóan szép volt leánynak, fiatalasszonynak, és nemcsak én tartottam annak), rám maradt egy-két kendője, terítője, megkaptam az ágyneműjét, és gyermekéveimtől a mai napig azon a párnán alszom, amit ő díszített fehér slingelt hímzéssel. S meséltek nekem néhány buta kis történetet a lánykorából, mert pótanyáim szerencsére ismerték őt. Mamicska Anka, mielőtt Édesanyám megbetegedésekor a dajkámmá lett volna, cselédeskedett is náluk néhány évig a tanítói házban, Juditmama pedig karvezetője volt az evangélikus leánykórusban, ahol Édesanyám mandolinozott is.
Elalváskor Anyám dúdolását véltem hallani, álmomban ajkával simogatott, máskor főzni láttam, egyszer pedig szoknyát próbált rám, az asztalon álltam, s onnan zuhantam a karjába. De legtöbbször azt álmodtam róla, hogy a paplakbeli ágyam szélén ülök, szólítom, ő pisszentve teszi szájamra mutatóujját, nyakába akasztja, majd hátára veti kék-fehér sodort zsinóron a mandolint, és lábujjhegyen a nyitott ablakhoz óvakodik, fölül a párkányra, s azonmód, hálóingben, mezítláb kilép, s a gyepes udvaron átsétálva, mit én már az ablakhoz szaladva nézek, leereszkedik lassan a patakvölgybe, és én kiáltozok utána, de hang nem hagyja el a torkom. Később sem értettem, hogyan láthatom álmomban, ha nem emlékezhetek rá. Pedig láttam, egyévesen is láttam és hallottam.
Egy ízben a Sankt Pölten-i kápolnában egy éjszakai meditációs gyakorlaton ájulásos révületbe esve sikoltozást hallottam, talán egy ajtón túlról, és tudtam, hogy ez az Anyám. Aztán e jelenésben valaki fölemelt, melléhez szorított, és sokáig rohant velem. A vakáción elmentem Mamicska Ankához, elmondtam ezt neki, s ő azt felelte, hogy így történhetett. Amikor Édesanyám meghalt, előtte ő valamiért hazament éppen, engem pedig a szomszédasszonyra bízott, aki akkor felkapott, és őhozzá, Ankához szaladt énvelem.
A gyötrelmes feltételezést, hogy Anyám vajon nem önkezével vetett-e véget életének, Mamicska Anka határozottan tagadta, holott a fülembe jutott, hogy ezt rebesgetik. Apácska pedig egyáltalán nem akart erről beszélni. Bakfiskoromban volt idő, amikor újra és újra megkérdeztem tőle, hogyan haltak meg a szüleim. Apád vérmérgezésben, Édesanyád valami gyermekágyi lázban, de ne beszéljünk többet már erről! S hiába vetettem ellene, hogy hiszen akkor már egyéves voltam, és addig nem tarthat el a szülési láz!
Édesanyámról a legtöbbet mégis Apácskától hallottam. Kislánykoromban is beszélt róla, el nem mulasztotta volna, hogy szóba hozza, ahányszor meglátogatott, akár ha csak így is: „Anyád hogy örülne, ha most látna”, vagy hogy „szép a hajad, mint Édesanyádé volt”.
De legjobban az rendített meg, hogy amikor Sankt Pöltenben lematuráltam, elvitt vacsorázni, s elbeszélt valami lelket emelően és szorongatóan szépet. Egy parkra néző teraszon ültünk, ő pezsgővel köszöntött, és akkor mesélt nekem először a szerelmükről Édesanyámmal.
Történetük mintha hályogot rántott volna le szememről, s megindultan éreztem, hogy vágyaim, melyek addig is lelkem zavaros mélyén lappangtak, most föltámadnak bennem. Egyfelől a sóvárgó kívánsággá, hogy nélkülözött Anyácskámra úgy találjak rá, hogy szinte már én lehessek ő is, és egyszerre élhessem mindkettőnk életét. S ebből is következve a másik vágy: Most, hogy érett lehetek már erre, szerethessem ezt a férfit mint nő is, mint egyszerre Anyám és én, akik életében őt igazán szerettük (mert azt már akkor is tudtam, hogy Mamovka kezdettől fogva sértetten, szeretetlenül bánt Apácskával).
Egyre tisztábban kirajzolódó érzésemről semmit sem árulhattam el neki. Rajonghattam érte ugyanúgy, mint szeles-cserfes növendék koromban, megpillantásakor nyakát karolva, s arcom a mellére fektetve, összecsókolhattam orcáját, ha valami szépet vagy kacagtatót mondott, és kitárhattam neki a lelkem ezután is, csak most már épp arról kellett hallgatnom, ami mindjobban betöltött.

* hát elég ritkán volt ilyen (ez kb. 1937 május lehetett)
** már csak kettő van meg



PublisherMagvető Kiadó
Source of the quotationp. 57-63.

minimap