This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Örkény István: Macskajáték

Portre of Örkény István

Macskajáték (Hungarian)

1
Mindnyájan akarunk egymástól valamit.
Csak az öregektől nem akar már senki semmit.
De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.

2
A FÉNYKÉP
Készült 1918-ban vagy 1919-ben, a Szolnok megyei Létán, kint a holt Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol Szkalláék is laktak.
Fent a gyár féderes kocsijának hátsó fele látszik (lovak nem), az ereszkedőn a két Szkalla lány, kitárt karral, habos tüllruhában, kacagva rohan lefelé a vízhez, mely szintén nem látható. A képet már eredetileg túlexponálták; a két homályos leányalak azóta megsárgult, kifakult. Arcuk is alig kivehető.

3 LEVELEK
Garmisch-Partenkirchen
München ide majdnem száz kilométer, de azért este nyolckor, német pontossággal, majdnem libasorban befutottak a parkba az autók. Nyolc harminckor a lány – nem az én Schwesterem, hanem a szobalány – kinyitotta az ebédlőajtót, és előbb engem gurított az asztalfőhöz, aztán én mutattam meg mindenkinek a helyét. Ilyen kisebb estélyen nincs név szerinti ültetés, tehát odahívhattam magam mellé Rauschenigg professzort, aki nemcsak orvosnak nagyszerű, hanem társalgónak is. Persze, nem azért volt meghíva, mert az én kezelőorvosom, hanem a bátyja miatt, aki a bajor kereskedelmi kamara alelnöke, és Misinek fontos nexusa. Rauschenigg rögtön a hogylétem felől érdeklődött; azt mondtam, amin nem lehet változtatni, amiatt nem érdemes panaszkodni. Gratulált, milyen erős vagyok, és nagyon okos dolgokat mondott, de amikor fáradt vagyok, kihagy a memóriám. A Schwester hozza az altatómat, reggel folytatom.
Folytatom. Azt mondta: „Wir Menschen sind Übergangs-Kreaturen, und wissen sehr wenig über Freude und Leid. Alles, was uns Ursache scheint, kann auch Zweck sein.” Nem fordítom le, te voltál a Liebling, szedd csak elő a német tudásodat! Később azt mondta, a testi fájdalom értelmetlenségéről szólva: „A csirke talán nem egyéb, mint az a mód, ahogy egy tojás egy másik tojást csinál.” Mit szólsz? Sajnos, nem tudtam mindenre figyelni, mert a vendégekkel is törődnöm kellett. Ahogy jöttek a különféle borok és pezsgők, mindig nekem kellett a poharat fölemelnem, mert amíg én hozzá nem nyúlok, addig senki se iszik. Új ruhámban, mely antwerpeni fekete csipke, úgy nézhettem ki, mint egy gyönyörű múmia. Te bolond! Annyi a holmim, és úgy küldenék neked. Hány ruhád is van tulajdonképpen? És ki az a Paula, akinek úgy megörültél, és akire emlékeznem illenék? Sejtelmem sincs, pedig ha nem vagyok fáradt, és főképp nevek dolgában, prímán működik a memóriám.
Csak gyertyák égtek. Kétszáznyolcvan gyertya. A régi Vígszínházban, Molnár-darabokban lehetett ilyen főúri pompát látni. De ez igazi!

Budapest
Drága Gizám! Paulát nem ismered, nem is ismerheted. Abból lett a keveredés, hogy ő viszont tud rólad, mindjárt azt kérdezte: „Hogy van Giza nővéred?” Mi ugyanis együtt vészeltük át az ostromot egy budai pincében, és én, akinek hat hétig sejtelmem se volt, túléltétek-e a pesti harcokat, minden percben rólad beszéltem neki. Bélám, amilyen mulya volt szegény, tíz tetanusz injekcióval és ötszáz ultraszeptillel indult neki a pinceéletnek, pedig a Janitsáry-patikában hat zsák kristálycukor maradt. De ő nem nyúlt a máséhoz – amikor ég a Vár! Ha Paula nincs, ott fordultunk volna fel éhen. Nemcsak liszttel, zsírral és krumplival látott el, hanem mézzel, angolszalonnával, sőt tojással is, s ezt akkor, amikor még a saját büdösségüket is sajnálták egymástól az emberek és olyan elegáns természetességgel, hogy néha még köszönömöt mondani se jutott eszembe. Azóta nem láttam, egészen múlt vasárnapig. És milyen körülmények között! A legszívesebben elsüllyednék, ha rágondolok.
Rémes napom volt. Egymás után egy csomó kellemetlenség történt, és borzasztóan felizgattam magam. Ismersz engem. Ha sok bajom van, felgyűlik bennem a méreg, és mintha egy égő kanócot húznék magam után, minden átmenet nélkül fölrobbanok. Mellesleg Mistótné (a tejcsarnokosnő) már régen az idegeimre megy. De hogy pont Paula előtt, a Csatárka utcai tejcsarnokban! Csak állt a lépcső tetején, mert négy lépcsőn kell lemenni, és kapkodta a fejét abban a hangzavarban, de meg se mozdult, csak nézett lefelé, mint egy nagyon piszkos fürdőbe, ahová az ember utál bemenni.
És most képzelj el engem, bal karomon a társbérlőim macskája, jobb kezemben egy joghurtos üveg, benne fél deci tej, a fél lábamon papucs, a másikon fűzős cipő, és a fejemen egy vadidegen nő kalapja, mely véletlenül a fejemen maradt! Én kiabálok, és nem nagyon válogatom meg a szavaimat, Mistótné szintén, és még kevésbé válogatja meg a szavait, a mögöttem sorban álló négy öregasszony is kiabál, mert az egész környéken tejcsarnokellenes a hangulat, csak leghátul köhécsel az öreg Lökös Tivadar, mert ő sohasem szeret állást foglalni. És most képzeld el, hogy ennek a zűrzavarnak a tetőfokán nyílik az ajtó, és ott áll egy nő, akiről ha nem tudnám, hogy nálam négy évvel idősebb, azt hinném, hogy tízzel fiatalabb. Kérlek, Gizám, szőke haja volt, de olyan természetes szőke, mint ahogy egy pohár tiszta vizet se lehet festeni. Mogyorószín jersey angol kosztüm volt rajta, amire rá volt írva, hogy nem Budapest. És kérlek, Gizám, harisnya nélkül, mert le volt sülve, egy nálam négy évvel idősebb valaki, olyan barnára, mint a Sportuszoda, és sarkas, kivágott, hegyes orrú cipő, szintén a legújabb külföldi divat. De mindez nem érdekes, Gizám. Hanem az az érdekes, hogy még meg se szólalt, csak állt és nézett, és abban a szempillantásban halálos csönd lett, mindenki őt bámulta, és mindenki szégyellte magát.
Nem ismertem meg. Ő kezdett engem nézni, aztán megkérdezte: „Ha nem tévedek, ugye, Orbán Béláné?” Nekem még nem jött ki hang a torkomon, csak a tejcsarnokosnő kezdett magához térni, folytatni próbálta a pofázást, de csak egy fél kukorékolás jött ki belőle, mert akkor Paula ránézett, és azt kérdezte: „Mit óhajt, asszonyom?” Nem is a szavaktól, hanem a szavakat kísérő tekintettől Mistótné abban a pillanatban halott volt, jobban mondva erkölcsi halott, és egy szó se jött ki belőle, amikor fizetés nélkül elmentem Paulával. A nagy felfordulásban ugyanis otthon felejtettem a pénzemet is.
Hazakísért, ami nem tartott sokáig, mert a tejcsarnoktól három percnyire lakom, és nem is mondott semmi különöset, de én még most is a hatása alatt vagyok. Megkérdezte, hogy min veszekedtünk, amire azt mondtam, hogy szó sincs veszekedésről, mit gondol rólam, csak nem állok oda vitatkozni egy ilyen primitív tejcsarnokosnővel. Ezt kár volt mondani, mert amikor jött, még javában állt a bál. Aztán utánad kérdezett, mondtam, hogy az állapotod, sajnos, változatlan, pedig tizenhat évvel ezelőtt kivándoroltál Misi fiadhoz Garmisch-Partenkirchenbe, ahol a legjobb orvosok felügyelnek rád. Azt mondta, csókoltat, aztán azt mondta, milyen remek kis kalapom van, és milyen fiatal vagyok benne. Kérlek, Gizám, ahelyett hogy bevallottam volna, hogy a kalap egy vadidegen nőé, és véletlenül maradt a fejemen, azt meséltem, hogy a Belvárosban vettem kétszázötven forintért: aztán megbeszéltük, hogy kedden délután találkozunk a „Nárcisz”-ban. Nem ismered. Tavaly nyílt meg a Váci utcában, eddig én is csak kívülről nézegettem be az ablakon, mert nem szeretem az elegáns helyeket.
Amint látod, elég semmitmondó dolgokról beszélgettünk, de én még most is azon veszem észre magam, hogyha eszembe jut valami, első gondolatom az, milyen jó volna elmondani Paulának. Alig vártam a keddet; azt hiszem, ó olyan hatással van rám, mint te. Emlékezz csak a szép létai évekre! Énvelem folyton történt valami, izgalom izgalom után, sérelem sérelem után, de ha te ott voltál, és azt mondtad: „Mi bajod, Liebling?” – akkor egyszeribe eltörpültek a bajaim, mert te valahogy a puszta lényeddel magasabb dolgokhoz mérted az én buta kis sértődéseimet. Ő is ilyen. Nemcsak az öltözködéséből, hanem a belsejéből is árad az elegancia, az a belső nemesség, amivel a drága jó papa, a száztíz kilójával, sáros csizmájával, viseltes bricseszével is mindenki respektusát ki tudta vívni, kezdve az öreg Danzigeren, le Lajos bácsiig, a mázsamesterig. A nagy lelkek kiváltsága ez! 



PublisherÖrkény István: Tóték + Macskajáték, Új Palatinus Könyvesház Kft.

minimap