This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Krúdy Gyula: Szindbád - Rozina

Portre of Krúdy Gyula

Szindbád - Rozina (Hungarian)

ROZINA
Szindbád - e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon az Ezeregyéjszakában olvasták - ábrándokba merülve utazott egy állomás felé, ahol egy hölgy várta.
Szindbád kölnivízzel törölgette arcáról a kormot, friss kendőt tett zsebébe, kiöblítette a száját, és megnézte a virágokat a selyempapírosban, amelyeket Pestről hozott - pedig még órajárásnyira gurult a vonat a kis állomástól. Lefeküdt meg felkelt, szórakozottan számlálgatta az elmaradozó nyárfákat, s arra gondolt, hogy vajon érdemes volt a hosszú utat megtenni, mert Rozina félt az egerektől?
Rozina, az aranymívesné, miután télen és tavasszal Szindbád karjába kapaszkodva bejárta Pest környékét, rejtett utakon Budán, amelyeket csak szerelmesek ismernek, csókolóztak, és a színházban a páholy hátterében komolyan, összefont karral állongott Szindbád, Rozina a forró nyári hónapok elől falusi házba vonult, ahol nagyanyja, egy forradalombeli asszonyság régi arcképekről törölgette a port és pókhálót.
- A csöndes életben majd megnyugszom, és sikerül elfelejtenem önt - mondta Rozina, midőn búcsúzóul három mérföldet sétáltak a budai hegyek között. (Szindbád földre szegzett fejjel a cipője orrát nézte a hosszú délutánon, és szívében remegve kérdezte: "elhágy, csakugyan elhágy?" Azt hitte e percekben, hogy életét viszi magával Rozina, míg az aranymívesné elutazása után csodálatosan megnyugodott, fellélegzett, mintha fogságból szabadult volna. "Táncosnőt keresek, aki ezentúl a szeretőm lesz" - gondolta magában, mikor Rozina váratlanul sürgős levelet irt: "könyörgöm, hogy azonnal jöjjön, nem tudok aludni az egerektől". Szindbád gondolkozás nélkül útra kelt.)
Az állomás mellett kis kert volt - mintha az állomásfőnöknék Magyarországon mind a fuksziát választották volna kedvenc virágjokul - és a kert végében napernyője alatt, mint egy német képeslapból való illusztráció, Rozina állott. Szindbád mind a két kezét megcsókolta az asszonynak, meghatott, értelmetlen szavakat mormolt, és imádattal szemlélte a három szeplőcskét, amelyet a falusi nap küldött az asszony arcára.
- Tehát még szeret? - kérdezte Szindbád életbevágó fontossággal.
- Lehet is magát elfelejteni - felelt Rozina, mire Szindbád karjába kapaszkodva, a falu felé ballagott.
Szindbád azt gondolta magában, hogy akkor sem lehetne bátrabb, biztonságosabb az asszony, ha ő most törvényes férje volna, hosszú utazásból tér meg, a falusi nyárfák a nagyanyai birtokon ismerősen bólogatnak feléje, és a kuvaszok a lába elé hemperegnek. Az almafák a kertekben Rozina fehér lábát látják, amint mezítláb sétál a harmatos füvön. A diófára kifeszített nyugvóágy alatt a fűből kibújt egy kandi kis sárga virág, amely alantról Rozinát lesi. Rigó ül a falevelek között, és azt szeretné eltalálni, mire gondol félig lehunyt szemmel az asszony.
- Itthon vagyunk - mondta Rozina egy régi urasági ház előtt, ahol az udvaron egy vén, molyette hajdú-kabát lógott egy ágasfán.
- Szeretem a régi házakat, éjjel a falakból megszólalnak az elhunyt lakosok, mert a hangjuk itt maradt.
Rozina sóhajtott:
- A házat valóban még dédapám építette. Sok dió terem ezen a vidéken, s az egerek elszaporodtak. Senki sem tudja felállítani az egérfogókat. Önre gondoltam, Szindbád, ön olyan ügyes ember, hogy mindenhez ért.
Szindbád bizonyos önérzettel válaszolt:
- Gyermekkoromban meglehetős ügyes voltam.
(Ugyan ki nem volt már orvos, betegápoló, asztalos, csizmadia, szerelő, ha szíve hölgye így kívánta? A férfiak, a szerelmesek mindmegannyian hősi kalandokról álmodozó gyermekek. Szerelmük kedvéért éppen olyan ünnepélyességgel verik be a szeget a falba, mint birokra kelnek a medvével.)
Szindbád ledobta a kabátját.
- Hol vannak azok az egérfogók? - szólt nekigyürkőzve.
- Vajon jók lesznek-e? - kérdezte aggodalmasan Rozina, midőn a drótból és fából való kis fogdákat előkerítette.
A forradalombeli öregasszonyság vastag botra támaszkodva állott a verandán, és kerek szemüvege mellől nézte Szindbádot, amint a szerkezetekkel foglalkozott.
- Csinos honvéd - súgta az unokájának.

A hold feljött a messzi erdőség felett, és a nagymama, miután mankóját többször utána dobta az ügyetlen szobaleánynak, dörmögve, sóhajtozva aludni ment.
- Vigyázz, hogy e honvéd meg ne szökjön a háztól - figyelmeztette halk hangon Rozinát.
A hold a veranda vadszőlő levelei között Rozina arcába világított. Fehér volt és ábrándos, mint a színésznőké, midőn a kulisszák mögül az ügyelő a lámpát irányozza. Szindbád elragadtatással nézte az asszony holdfényes arcát, mert csak késő öregségében tudta meg, hogy a nők mindig látják a saját arcukat egy láthatatlan tükörben. És visszafojtott, halk szavakkal, amelyekben a nemes érzelem úgy csengett, mint a folyó felett egy távoli kis harang szava, arról beszélt Rozinának, hogy már gyermekkora óta keresi ezt az arcot… Ifjú kora álmaiban, midőn a tanulóasztal lámpáját eloltotta, tündökölve ragyogott fel e női arc. Utazásaiban, céltalan bolyongásaiban ez az arc hívogatta, csalta maga után. Ez az arc, amellyel született, és már a bölcsőben ott ragyogott a lelkében, míg végre, férfi korában az Aranykéz utcában egyszer megpillantotta egy erkélyen.
- Szenyóra - mondá mély elkomolyodással Szindbád -, én már többé nem tudnék maga nélkül élni.
Rozina viszonozta Szindbád kézszorítását.
- Beszéljen - sóhajtotta halkan. - A szavai úgy repkednek a fejem körül, mint láthatatlan madarak csodálatos éneklése.
A fejét féloldalra hajtotta, mintha a hold útját követte volna. Fekete szemét olykor csodálkozva felnyitotta, mintha nem tudná, hová került. Erősen a férfi karjába kapaszkodott, és sírós hangon szólott:
- Nekem senkim sincs, csak maga… Ha te is elhagynál, Szindbád, árva volnék, Beszélj hozzám szépen, gyöngéden. Mintha igazán szeretnél.
Szindbád egy felhőbe nézett, amely a hold előtt úszott, és meg volt győződve, hogy a jáspisszínű vitorlákra voltak írva azok a szavak, amelyek most eszébe jutottak… szerelem… szerelem…
Az asszony megremegett, talpra állott, és a kezével a sötétbe mutatott:
- Egér! - mormogta iszonyodva.
Halálos sápadt lett, a keze remegett, és kétségbeesetten zokogott.
- Egér! - ismételte borzadva.
Szindbád hősiesen mosolygott, gyertyát gyújtott, és az első egérfogót, amely már elvégezte a dolgát, zsákmányával együtt az udvarra vetette.
- Ördög - kiáltotta az asszony dühtől remegve -, hát azt akarja, hogy most már az udvarra se tehessem a lábam! Undorodom, irtózom az egerektől.
Szindbád bágyadtan mosolygott.
- Kis egér - dörmögte.
- Menjen, nem akarom látni. Egeret ölt, gyilkos - fuldokolta az asszony. - Megvetem, nem szeretem. Ne nyúljon hozzám többé a kezével. Takarodjon.
- Kis egér - ismételte Szindbád, miután könnyedén megsértődött, mint általában a szerelmesek - kalapját, köpenyegét vette, és a ház előtt egy darabig várta, hogy szíve hölgye visszaszólítja. A ház csendes volt. És Szindbád most már jogos szomorúsággal ballagott az állomás felé, hogy az éjszakai személyvonattal elutazzon. - És később, kísértet-korában nagyon haragudott az egerekre. 



PublisherMagyar Helikon, Budapest, 1973

minimap