Óda (Hungarian)
1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.
5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)
6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) Source of the quotation | http://mek.oszk.hu |
|
|
Ode (English)
1
I'm sitting here on a shimmering precipice.
The light breeze
of the young summer, like the warmth
of a cherished supper, flies.
I make my heart get used to the silence.
It's not that hard –
what glided away, now swarms over here,
the head bends over and the hand
dangles
I watch the mane of the mountains –
the light of your forehead
sparkled by every leaf.
No one is on the road, no one,
I see how the wind
flutters your skirt.
And below the fragile hills
I see your hair inclining forward,
your soft breasts startling and
– while the Szinva creek runs away –
behold I see again, how the fairy laughter
springs on those round white stones,
your teeth.
2
Oh, how much I love you,
you who opened the universe
and the cunning loneliness
in the deepest cavern
of your heart.
You who part from me like the waterfall
from its own rumble, and softly run away,
while, among the peaks of my life,
near in the distance, I thunder, I scream,
struggling between the earth and the firmament,
that I love you, you sweet stepmother.
3
I love you like the child loves his mother,
like the taciturn caves their depth,
I love you, like enclosures love the light,
like the soul loves flame, like the body loves calm!
I love you, the way mortals love to live,
until they die.
I guard your every smile, motion and word,
like the ground guards fallen objects.
I etched you into my mind, like acid burns metal,
I burnt you in with my instinct,
you dear, beautiful image,
there your being fulfills every essence.
The moments march away rattling,
but you sit silently in my ears.
Stars ignite and fall down,
but you stand motionless in my eyes.
Your taste, like silence in the cave,
floats chilled in my mouth;
as with your finger round the waterglass,
delicate veins appear
luminously on your hand.
4
Oh, so what kind of matter am I,
that your glance carves and shapes?
What kind of spirit and light,
a vision worthy of amazement,
that I can wander through the haze of nothingness
over your lush body's gentle slopes?
And as the verb enters into an opening mind,
I'm allowed to descend into its mysteries! . . .
The bloodvessels like rosebushes,
endlessly throbbing.
They carry the eternal current to reveal love
upon your face, to flesh out the blessed fruit of your womb.
Through the sensitive ground of your stomach
many tiny roots embroider their tender yarn,
weave it into knots, loosen it,
the cells of your nectars collect their many legions
and the beautiful shrubs of your leafy lungs
whisper their own glory!
Eternal matter happily flows inside you
in the tunnels of the bowels,
and the excrement gains a rich vitality
in the wells of fervent kidneys!
Waving hills emerge,
constellations pulsate inside you,
lakes breathe, factories work,
millions of living animals bustle around,
bugs,
seaweed,
barbarity and goodness;
the sun shines, darkening northern light glooms –
in your substances,
the unconscious eternity wanders.
5
Like clotted scraps of blood
these words
float before you.
Existence stammers,
only the law is in clear speech.
Yet my diligent organs, born again
day by day, are preparing,
to become silent.
But until then they all shout –
You who were chosen from the crowd
of two thousand million,
you are the only one, you tender cradle,
strong grave, living bed –
allow me inside you!...
(How high is the morning sky at dawn!
Armies sparkle in their armors.
This great radiance hurts my eyes.
I am lost, I think.
I can hear my heart clatter and beat
above me.)
6
(Collateral Song)
(A train takes me, I go after you,
Perhaps today I will find you too,
Perhaps my blazing face will calm,
Perhaps, softly, your words will come:
The bath is warm, get in the water!
Use the towel to get dry!
Meat is frying, ease your hunger!
Your bed is right here where I lie.)
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.hlo.hu |
|