Arany János: Učencova mačka (A tudós macskája in Slovak)

Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.

Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este reggel
Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának:
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár téjre
Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást;
Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdűlt fel,
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztom vele
Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg ő helyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

Ono bola by ver’ dúža
učencova veda,
lenže čo z nej, keď o drobné
väčšia uňho bieda.
Knihu skladal o múdrosti
—            a, Ta!
vtedy sa s ním bláznivá tá
história stala.

Nemal vám rád vedár ten nič
v svete, jadra-kožky,
chodil hoc po nebi, zemi
o dvoch či štvornožky:
no eieušku burú on si
—            ba, ľa!
zamiloval nešeredne,
zjedol ju bezmála.

Mal i sluhu; ten sa o dom
staral, stráži-šetrí,
by nič nedostalo nohy,
neodniesly vetry.
Dosť bol verným čeladníkom:
—            a, ľa!
pôst mu býval ráno-večer
za to pláca stála.

Ináč vodilo sa šťastnej
maňke: tvor ten milý
a gazdíček na raňajkách
vždy sa podelili.
Smutne hľadel na to sluha
—            a, ľa!
na pol žemle, pohár mlieka
vzdychal stonom brala.

Bo vedomec náš keď svoju
užil polovičku:
druhú sluha nastoliť mal
zavše pre mačičku.
Po pansky si žila cicka,
—            a, la!
len nechcelo zdať sa na nej.
že by priberala.

 „Cuješ... ono., čo je tomu
zvieraťu? Srsť má ti
sťa jež, kosti hrkajú v ňom,
v chôdzi len sa kláti.'
„Hja, môj pán. nuž veľa hladu! —
A, ľa!
zduplovať len chovu: zaraz
by sa vyčôchala!“

A od tých čias holbu mliečka,
celú žemľu papká:
mudrc však len škúli, či mu
zvýši smidka, kvapka?
Ale mačka nezmohla sa,
—            ba. ľa!
ubudlo jej rovno s lunou,
na srpec sa zahla.

Burá maňa úbohá, hej.
padla do nemoci,
nebohou sa za jesennej
peknej stala noci.
„Zduchovela milá stvora —
A, ľa!
delím s ňou svoj kúsok, preds’ smrť..
Ľahká buď jej skala! ‘

 „Načo tajiť“, povie sluha,
„cicuška je obeť
nevinná: ja som vše zjedol
za ňu ráno obed.
Kázalsom jej: Vsic! namyši —
Ná, la,
komory kde všetky prázdne,
jak by sa myš liahla?“

Vedu, vravím, mal učenec
mier až bezpodobných,
ale čo z nej, keďže pritom
pramálo mal drobných!
Knihu spísal o múdrosti —
a, la!
taká hlúpa príležitosť
často sa mu stala.