This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Klášterský, Antonín : A régi zsidótemetőben (Na starém hřbitově židovském in Hungarian)

Portre of Klášterský, Antonín
Portre of Israel Efraim

Back to the translator

Na starém hřbitově židovském (Czech)

Tam venku, za zdí jen, kramářský víří ruch,
ve špíně uliček tam hnízdí hřích a puch,
a bída skrývá se a rozlézá se v Ghetto –
zde vlhká vůně trav a ticho, jakby vkleto.

Ten hřbitov prastarý zde města uprostřed
jak tmavé jezero, o kterém neví svět,
tu jak bys vlnami byl stržen ve svět jiný,
jak kámen, jezera když padne do hlubiny.

Kol spousty náhrobků ti zašlých hledí v líc,
jich písmo vtesané, znak mizí víc a víc,
a kámen na kámen se tlačí tu a tísní,
ten bílý doposud a onen pokryt plísní.

Ten stojí dosavad a druhý povalen,
a jiný za ním již se kácí z řady ven –
pár drobných kamínků naň dala čísi ruka –
ten zvětral, onen, žár jak praží na něj, puká.

A vše to zakrývá a halí moře trav,
nad spoustou kamenů se tyčí bolehlav
a všecky přerůstá... S akátem dolů chýlí
se v divých houštinách a klenutích bez bílý...

Ten kout je zapadlý a pustá mrtvých čtvrť,
však divem přírody v něm život vře, ne smrť,
hle, žena usedla si na trávník tu svěží,
ne oněch mrtvých klid, sen svého děcka střeží.

To není hřbitov již, to divoký je sad,
v nějž jakby kamenů jen divných déšť byl pad’,
kde sluha chrámový, v té opuštěné hluši,
na černých kamenech si bílé prádlo suší.

Nad bílým prachem těch, jimž nejsladčej’ zněl kov,
teď zpívá z jara pták, jenž sletí na hřbitov,
a v záři dubnové, kam pohled tvůj se stočí,
rabínské moudrosti se smějí fijal oči...



Uploaded byEfraim Israel
PublisherELTE Szláv Filológia Tanszék
Source of the quotationCseh költők antológiája
Bookpage (from–to)476
Publication date

A régi zsidótemetőben (Hungarian)

Ott kint, a fal mögött, száz boltba jár a szél,
utcák szennye, pora csak romlásról beszél,
csak nyomort rejteget a nyirokszagú Gettó,
mint egy elátkozott és rég elfeledett tó.

Benne a temető egy lakatlan sziget,
milyet a külvilág még fel sem fedezett;
kőhullámokból úgy gyűrűzött új világgá,
mintha roppant sziklát a tó tükrébe vágnál.

Rád süppedt sírtáblák néznek köröskörül,
ferde felszín alá halvány betű merül.
Itt kő kövön marad, s egymást nyomja, szorítja.
Amaz fejérlik még, ezt már moha borítja.

Ez a földön hever, az szinte égbe tör,
hátul a harmadik ferdén kifele dől.
Valaki valaha kis kövecskét rakott rá,
évszázadok tették ütötté és kopottá.

Itt mindent elborít és eltakar a fű:
kőtenger felszinén hullámzás, zöldszinű.
Indák, ágak amott, minden összebogozva,
kúszónövény, bogáncs, kóró, akácfa, bodza.

Isten háta mögött lakoznak holtak itt,
s láss csodát! nem halál, itt az élet virít.
A puha pázsiton, lám, üldögél egy asszony,
de nem, hogy holtakat – újszülöttet virasszon!

Ez nem is temető, ez vad és buja kert,
mit, úgy rémlik, kövek bizarr zápora vert.
A templomszolga meg szélére kődarabnak,
hogy napon száradjon, most fehérnemüt aggat.

Ki hajdan énekelt, halott kántor felett
a tavasz kántora, madárka csicsereg.
S bölcs döntéseire valahai rabbiknak
Egyetértőn lila ibolyák bólogatnak.

    

................................

Valaki valaha kis kövecskét rakott rá:  A zsidók, ha kimennek a temetőbe, távozás előtt kavicsot, kövecskét tesznek a meglátogatott sírokra. 



Uploaded byEfraim Israel
PublisherELTE Szláv Filológia Tanszék
Source of the quotationCseh költők antológiája
Bookpage (from–to)477
Publication date

minimap