Čapek, Karel: Az ember végső dolgai (Poslední věci člověka in Hungarian)
Poslední věci člověka (Czech)“Být odsouzen k smrti je hrozná zkušenost,” děl na to pan Kukla. “Já to znám, protože jsem kdysi prožil poslední chvíle před svou vlastní popravou. To se rozumí, že to bylo ve snu; ale sen patří stejně k životu člověka jako co jiného, třebaže jen tak na okraj. Na tom okraji už nezbývá mnoho z tvé znamenitosti, člověče, nic z toho, čím se naparuješ v životě; ještě tam zbývá pohlaví, strach, samolibost a několik jiných věcí, za které se většinou stydíš; snad to jsou poslední věci člověka. Jednou odpoledne jsem se vrátil domů, uštvaný jako zvíře, tolik práce jsem měl za sebou; tak jsem si lehl na zem a usnul jsem jako kus dřeva. Z ničeho nic se mi zdálo, že se otevřely dveře a v nich stojí naprosto neznámý pán a za ním dva vojáci s nasazenými bajonety; já nevím proč, ale ti vojáci měli kozácké uniformy. Vstaňte, řekl neznámy hrubě, připravte se, zítra ráno bude na vás vykonán rozsudek smrti. Rozuměl jste? Rozuměl, povídám; ale já nevím, proč vlastně – Po tom nám nic není, utrhl se na mne ten pán. Tady máme rozkaz vykonat popravu. – A bouchl za sebou dveřmi. Potom jsem zůstal sám a přemýšlel jsem. Totiž já nevím: když člověk přemýšlí ve snu, přemýšlí opravdu, nebo se mu jenom zdá, že přemýšlí? Byly to mé myšlenky, nebo se mně ty myšlenky jenom zdály, tak jako se nám zdají tváře? Já jenom vím, že jsem úsilovně přemýšlel a přitom současně se těm myšlenkám divil. První, čím jsem se obíral, bylo jakési škodolibé uspokojení, že to je omyl; že zítra budu popraven nedopatřením a oni že z toho budou mít ostudu. Ale zároveň s tím ve mně rostl takový nepokoj: že budu opravdu popraven a nechám tu ženu a dítě; co s nimi bude, co si proboha počnou – To vám byla skutečná bolest, tak jako by mně krvácelo srdce, ale současně přitom mě příjemně uspokojovalo, že myslím tak starostlivě na ženu a dítě. Tak vida, říkal jsem si, co je poslední myšlenka muže, který jde na smrt! Mne vám jaksi těšilo, že se oddávám tak velikému oteckému žalu; připadalo mně to skoro povznášející. To musím říci své ženě, liboval jsem si. Ale tu mnou projelo leknutí: vzpomněl jsem si, že se popravy obyčejně konají tuze časně, za úsvitu, ve čtyři nebo v pět hodin ráno, a že tedy budu muset tak brzo vstávat, abych byl popraven. Já totiž nerad vstávám; a teď ta představa, že mne ti vojáci už za svítání zburcují, zatlačila všechno ostatní; mně kleslo srdce a já skoro plakal lítostí nad svým osudem. To byla taková hrůza, že jsem se probudil a s úlevou si oddechl; ale své ženě jsem ten sen nevypravoval.” * “Poslední věci člověka,” řekl pan Skřivánek a začervenal se rozpaky. “Já bych vám něco vypravoval, ale třeba se vám to bude zdát hloupé.” “Nebude,” ubezpečoval ho pan Taussig. “Jen spusťte!” “Já nevím,” mínil pan Skřivánek nejistě. “Já jsem se totiž jednou chtěl zastřelit, a tak – když tady pan Kukla mluvil o tom okraji života – To je také takový okraj života, když se chce člověk zabít.” “Jděte,” řekl pan Karas, “a proč jste to chtěl udělat?” “Z rozmazlenosti,” pravil Skřivánek, červenaje se ještě víc. “Já totiž jsem… já vám neumím snášet bolest. A tehdy jsem dostal zánět trojklaného nervu – Doktoři říkají, že to bývá jedna z nejhorších bolestí, co kdy člověk – Já nevím.” “To je pravda,” bručel doktor Vitásek. “Člověče, tak to vás lituju. Vrací se vám to?” “Vrací,” zapálil se Skřivánek, “ale teď už nechci… To bych vám totiž musel povídat –” “Tak to povězte,” povzbudil ho pan Doležal. “To se dá těžko vyjádřit,” bránil se plaše Skřivánek. “Vůbec… už ta bolest…” “To by člověk řval jako zvíře,” podotkl doktor Vitásek. “Ano. A když mně bylo nejhůř… třetí noci… dal jsem si browning na noční stolek. Ještě hodinu, myslel jsem si, a déle to nevydržím. Proč já, proč zrovna já musím tolik zkoušet? Já měl pořád pocit, že se tím na mně děje strašné bezpráví. Proč já, proč zrovna já –” “Měl jste si vzít prášky,” zavrčel doktor Vitásek. “Trigemin nebo veramon, adalin, algokratin, migradon –” “Já je bral,” protestoval Skřivánek. “Pane, já jich spolkl tolik, že… že už vůbec přestaly účinkovat. Totiž… ty prášky uspaly mne, ale bolest neuspaly, rozumíte? Bolest zůstala, ale už to nebyla má bolest, protože já byl… tak omámen, že jsem se sám sobě ztrácel. Já jsem nevěděl o sobě, ale věděl jsem o té bolesti; a tak se mně začalo zdát, že to je bolest někoho jiného. Já toho jiného slyšel… on tak tiše vyl a bědoval; a mně ho bylo tak strašně líto… mně tekly slzy lítostí. Já cítil, jak ta bolest roste – kristepane, říkal jsem si, jak to ten člověk vydrží! Snad… snad bych ho měl zastřelit, aby se tak netrápil! Ale v ten okamžik jsem se zhrozil… to přece nejde! Já nevím; já najednou cítil takovou divnou úctu k jeho životu, právě proto, že tak nesmírně trpí –” Pan Skřivánek si mnul v rozpacích čelo. “Já nevím, jak bych vám to vylíčil. Snad to bylo takové obluzení po těch práškách, ale přitom to bylo tak nesmírně jasné… zrovna oslňující. Já měl vidinu, že ten, kdo trpí a sténá, je lidstvo… že je to sám Člověk. A já jsem jenom svědek té trýzně… takový noční hlídač u lože bolesti. Kdybych při tom nebyl, myslel jsem, tak by ta bolest byla nadarmo; byla by jako nějaký velký čin, o kterém nikdo neví. Totiž předtím… dokud to byla má bolest… jsem si připadal tak bídný jako červ… takový nepatrný. Ale teď… když mne ta bolest přerostla… já cítil až s hrůzou, jak je život veliký. Cítil jsem, že…” Pan Skřivánek se zapotil rozpaky. “Nesmíte se mně smát. Cítil jsem, že ta bolest je… nějaká oběť. A proto, rozumíte, proto každé náboženství… kladlo bolest na oltář boží. Proto byly krvavé oběti… a mučedníci… a Bůh na kříži. Já jsem pochopil, že… že… že z bolesti Člověka plyne nějaké tajemné požehnání. Proto musíme trpět, aby se život posvětil. Žádná radost není dost silná a veliká… A já jsem cítil, že vyjdu-li z toho, ponesu v sobě něco jako svátost.” “A nesete ji?” zeptal se páter Voves se zájmem. Pan Skřivánek se prudce zarděl. “Ale ne,” řekl honem, “o tom přec člověk neví. Ale od té doby… je ve mně taková úcta; všechno mně připadá důležitější… každá maličkost i každý člověk, víte? Všechno má ohromnou cenu. Když se dívám na západ slunce, říkám si, že to stojí za tu nesmírnou bolest. Anebo lidi, jejich práce, jejich obyčejný život… všechno má cenu bolesti. A já vím, že to je strašná a nevýslovná cena – A já věřím, že není žádné zlo ani žádný trest; je jenom bolest, která slouží tomu, aby… aby život měl tu velikou cenu –” Pan Skřivánek se zarazil, nevěda jak dál. “Vy jste ke mně tak hodní,” vyhrkl a dojatě se vysmrkal, aby si zakryl planoucí tvář.
|
Az ember végső dolgai (Hungarian)– Halálraítéltnek lenni borzalmas élmény – szólalt meg Kukla úr. Én ismerem ezt az érzést, mert valamikor átéltem a kivégzésem előtti utolsó perceket. Persze álmomban történt, de az álom éppen úgy az ember életéhez tartozik, mint minden egyéb, még ha az álom az élet peremén játszódik is le. Ezen a peremen már nem sok marad az ember híres jelentőségéből, mindabból, amivel az életben dicsekszünk; megmarad a nemiség, a félelem, az önszeretet és néhány más dolog, amiért rendszerint szégyelljük magunkat; talán ezek az ember végső dolgai. Egy délután olyan fáradtan jöttem haza, mint egy meghajszolt állat; lefeküdtem a földre, és elaludtam; úgy hevertem ott, mint egy darab fa. Minden előzmény nélkül azt álmodtam, hogy kinyílt az ajtó, és belépett egy úr, háta mögött két szuronyos katonával; nem tudom, miért, de a katonák kozák egyenruhát viseltek. „Álljon fel – mondta az ismeretlen durván –, és készüljön el, holnap reggel végrehajtják magán a halálos ítéletet. Megértette?” „Megértettem – mondtam, – de nem tudom, hogy voltaképpen miért…" „Semmi köze hozzá – ordított rám az úr. – Itt a parancs, hogy végrehajtsuk az ítéletet." – És becsapta az ajtót. Egyedül maradtam és gondolkodtam. Illetve nem tudom: ha álmunkban gondolkodunk, akkor igazán gondolkodunk-e, vagy pedig csak azt álmodjuk, hogy gondolkodunk? Az én gondolataim voltak azok, vagy pedig csak álmodtam a gondolatokat, úgy, ahogy az arcokat álmodjuk? Én csak annyit tudok, hogy feszülten gondolkodtam, és ugyanakkor csodálkoztam a gondolataimon. Az első érzésem valami kárörvendő megelégedettség volt, hogy tévedés történt; hogy holnap tévedésből ki fognak végezni, és nekik kellemetlenségük lesz miatta. Egyidejűleg nyugtalanság is ébredt bennem, hogy valóban kivégeznek, és hogy itt kell hagynom az asszonyt meg a gyereket; mi lesz velük; az istenért, mit fognak csinálni. – Ez igazi fájdalom volt; mintha vérzett volna a szívem, de egyben kellemes önelégültséget éreztem, hogy ilyen gondos férj és apa vagyok. Íme, mondtam magamban, hát ezek a halálba menő férfi utolsó gondolatai. Örültem annak, hogy átadhatom magam ennek a nagy, atyai fájdalomnak amelyet csaknem felemelőnek éreztem. Ezt meg kell mondanom a feleségemnek, határoztam el. Ebben a pillanatban rémület futott végig rajtam: eszembe jutott, hogy a kivégzéseket rendszerint kora hajnalban szokták végrehajtani, négykor vagy ötkor, tehát borzasztó korán kell majd felkelnem, hogy kivégezhessenek. Ugyanis nem szeretek korán kelni; és az az elképzelés, hogy a katonák hajnalban felvernek, minden egyebet kiszorított a tudatomból; teljesen letörtem, és csaknem sírtam, annyira sajnáltam magam szomorú sorsom miatt. Ez olyan szörnyű érzés volt, hogy felébredtem, és megkönnyebbülten sóhajtottam; de a feleségemnek nem meséltem el ezt az álmot. * – Az ember végső dolgai – sóhajtott Skřivánek úr, és elpirult zavarában. Elmesélnék valamit, de attól félek, hogy butaságnak fogják tartani. – Nem fogjuk butaságnak tartani nyugtatta meg Taussig úr. - Csak mondja! – Nem tudom – vélte bizonytalanul Skřivánek úr. – Én ugyanis egyszer agyon akartam lőni magam, és így… Ha Kukla úr az előbb az élet pereméről beszélt... Hát ez is az élet pereme; ha az ember agyon akarja lőni magát. – Ugyan, ugyan – csodálkozott Karas úr —, és miért akart ilyet tenni? – Mert el voltam kényeztetve – felelte Skřivánek úr, és még jobban elpirult. – Ugyanis ... ugyanis képtelen voltam elviselni a testi fájdalmakat. És ideggyulladást kaptam. Az orvosok azt mondják, hogy éz a legszörnyűbb fájdalom, amit az ember ... Én nem tudom. – Ez igaz – morogta Vitásek doktor. – Hát akkor igazán sajnálom magát. Vissza szokott térni a fájdalom? – Vissza – jött tűzbe Skřivánek —, de most már nem akarok ... ugyanis el kellene mondanom ... – Hát mondja el — biztatta Doležal úr. – Ezt nem lehet jól elmondani; nem lehet kifejezni ... – védekezett Skřivánek. – Már maga a fájdalom ... – Az ember ordítani szeretne, mint az állat – jegyezte meg Vitásek doktor. – Igen, és amikor a legrosszabbul voltam ... a harmadik éjszaka ... kitettem a browningomat az éjjeliszekrényre. Még egy óra, gondoltam, tovább nem bírom. Miért kell nekem, éppen nekem ennyit szenvedni? Úgy éreztem, rettenetes igazságtalanság történik velem. Miért én, miért éppen én ... – Porokat kellett volna szednie – nyikorgott Vitásek doktor. – Trigemint vagy veramont, adalint vagy algokratint, vagy migradont ... – Szedtem is – szólt Skřivánek. – Uram, annyit nyeltem le belőlük, hogy ... a végén teljesen hatástalanok maradtak. Ugyanis ... engem elaltattak, de a fájdalmakat nem, érti? A fájdalom megmaradt, de ez már nem az én fájdalmam volt, mert ... annyira elkábultam, hogy elvesztettem önmagamat. Nem tudtam magamról, de tudtam a fájdalomról; és azt kezdtem érezni, hogy ez valami más embernek a fájdalma. És én hallottam azt a másik embert ... halkan jajgatott és szűkölt; és rettenetesen sajnáltam őt ... a könnyem csurgott a részvéttől. Éreztem, hogy nő a fájdalom. – Krisztusom, gondoltam, ezt nem fogja kibírni! Talán... agyon kellene lőnöm, hogy ne kínlódjon annyira! De abban a pillanatban megrémültem… nem, ezt nem lehet megtenni! Nem tudom ... de hirtelen valami furcsa tiszteletet éreztem az élete iránt, éppen azért, mert olyan rettenetesen szenvedett. Skřivánek úr zavarában a homlokát dörzsölte. – Nem tudom, hogyan magyarázzam meg önöknek. Lehet, hogy annyira elkábítottak a porok, de mégis, mégis olyan abszolút világos volt minden… szinte vakítóan világos. Az a látomásom volt, hogy aki itt szenved és jajgat, az az emberiség… maga az Ember. És én csak tanúja vagyok ennek a szenvedésnek amolyan éjjeliőr a fájdalom ágyánál. Ha nem lennék itt, akkor ez a fájdalom hiábavaló lenne; olyan lenne, mint egy nagy tett, amelyről senki sem tud. Ugyanis azelőtt ameddig a fájdalom az én fájdalmam volt ... olyan nyomorúságosnak éreztem magam, mint egy féreg ... olyan jelentéktelennek. De most ... amikor a fájdalom túlnőtt rajtam elborzadva éreztem, milyen nagy az élet. Éreztem, hogy… – Skřivánek úr zavarában izzadni kezdett. – Ne nevessenek ki. Azt éreztem, hogy a fájdalom valami ... valamilyen áldozat. Talán ezért, ugye, talán ezért helyezi a fájdalmat minden vallás Isten oltárára. Ezért volt az a sok véráldozat… ezért voltak mártírok… és ezért van keresztre feszítve Isten. Megértettem, hogy… hogy… hogy az Ember fájdalmából valami titokzatos áldás fakad. Azért kell szenvednünk, hogy a fájdalom megszentelje az életet. Semmiféle öröm nem elég erős és nem elég nagy… És éreztem, hogy ha kikerülök ebből, akkor valami szentséget fogok hordozni magamban. – És hordozza? – kérdezte érdeklődve Voves páter. Skřivánek úr ismét elpirult. – Nem, nem – mondta gyorsan –, hiszen az ember ezt nem tudatosítja magában. De azóta ... valami tisztelet van bennem; minden fontosabbnak tűnik fel, mint azelőtt… minden kicsiség és minden ember, tudják? Mindennek óriási ára van. Ha a naplementét nézem, azt gondolom, hogy ez megérte azt a borzalmas fájdalmat. Vagy az emberek, az emberek munkája, mindennapi élete… mindennek fájdalom az ára. És én tudom, hogy ez rettenetes, kimondhatatlan ár. – És azt is tudom, hogy nincs rossz és nincsen büntetés; csak fájdalom van; amely arra szolgál, hogy… hogy az életnek meglegyen a maga ára… – Skřivánek úr megakadt, nem tudta, hogyan folytassa tovább. Önök nagyon jók hozzám – bökte ki hirtelen és meghatottan kifújta az orrrát, hogy eltakarja égő arcát.
|