This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Holan, Vladimír: Éjszaka Hamlettel (Noc s Hamletem in Hungarian)

Portre of Holan, Vladimír

Noc s Hamletem (Czech)

Přes zeď se přehýbala zeleň
a vrhala v cestu hloh své zvědavosti.
Okno otevřelo vítr, který průvanil:
To vaše dění mnoho je a není,
však dění s bytím: zázrak k závidění!
Noc kouřila dějiny, jedla smažená křidýlka
uřezaná z kotníků Merkura
a zapíjela to
potem varhaníka u Svaté Tragédie...
„Jen když se smíříš se smrtí,“ řekl Hamlet,
„pochopíš, že všechno pod sluncem je skutečně nové...
Naše tělo není plátěný hangár,
jehož plátno by bylo na ústřižky...
Ale naše podvědomí chytračí... I když snad nezištně
dáváme almužnu, sobě prospíváme!
Tak také soulož z omylu... Ale ne!
Tápající pohlaví vztahů nemůže u lidí nic
než býti v nich bez nich... Jenomže
játra milování leží v hříchu.
Tak si připomeneš podle napětí
tělesného zneuctění i trest ducha...
Není nám dobře ani u spících,
neboť nevíme, kde se zastaví,
zatímco my jsme utkvěli...
Pováží-li člověk, jak náhle těžká je kočka,
když je mrtvá, zatímco někdo
vydrží po celý den střílet vrabce!...
Ale ano, je stud muže a je stud ženy.
Muž nemůže už ani vidět vatu.
A žena? Za sucha sotva zrozená,
už pochlebuje lijáku...“

Po chvíli Hamlet dodal: „To dětem nikdy nestačí odpověď...
Hrajou si například se skříní tajemství
a odnesou nakonec ten její klíč do sebe.
Nebo stůňou a tajně otvírají dopisy
vězněného básníka, který si v žaláři
platíval zvláštní světničku jen tím,
že dopis otevřely právě ony...
Nebo stůňou a vidí ve snách ohnivý sloup
a křičí: to je prut, žíla boží!

Nebo stůňou a nejde jim z mysli
ta ustavičná ruční práce žen,
která jako by chtěla ohřát právě je,
zapřísti muže nebo ucpat sebe...
Nebo jsou zdrávy! Vzácná to chvíle,
kdy se zdá, že ukrojený chléb není nikoho...
To potom vyjdou třeba ze stodoly
a bezděky rozšlápnou poslední zrno z loňské úrody,
aby hned nato byly pokoušeny ještě jaksi navíc
nasadit na lebku ohně zlatou paruku stohu...
Jsou plny života jako kůň,
který cítí jezdce ne jako cizí bytost,
ale jako svoji myšlenku... Jásají, křičí,
jsou spolu už rok a nelitují toho,
mají mocný kazijed na všechno, co není zázrak –
všechny skvrny jsou jenom ty blátivé
na nových šatech, a ty se brzy vymnou...
Děti! Už nalezly pravá jména, jen vyslovit je nyní!“

...

Ano, řekl jsem, ale kde byly ty vaše ruce,
když jste v Tuileriích tlachal s Robespierrem,
zda také šibenice se má pokřtít
(a ona se pak křtila!) -
kde byly ty vaše ruce, ne-li tam,
kde se nosí mozek nad kloboukem,
kde byly ty vaše pyšné ruce, že nikdy
nemohlo dojít k vstavování koruny
na hlavu Poézie,
kde byly ty vaše ruce, že to nezůstalo
ani v rukopise, ba ani
v posmrtném vydání pro nezrozené-nečtoucí?

„Kif, šira, fasah, sibsi,
diamba, daša, hajum, rumba, mori?“...
Co jste to mumlal? zeptal jsem se.
„Ale to je jen několik názvů pro hašiš,“
řekl Hamlet a pokračoval:
„Kdysi jsem pravil kterési: Přijďte, pohoupáme se,
mám matrace vycpané vlasy ostříhaných jeptišek
a bydlím v pátém patře...
Přijdu, řekla. Ale když se octla před mým domem,
nevěděla, jak vyběhnout po schodech.
Byla to nevěstka ze stepi...

Nevím, ale ironie neumírá z lásky k tragédii...
Tragický není Odysseus, ale Aiax; ne David, ale Saul;
ne Faust, ale Mefisto... A přede mnou,
přede mnou byl jen Alkibiadés, opilý Alkibiadés
v barvě šafránové, v barvě úzkosti...“

Začalo svítat. Hamlet řekl: „Úsvit-kurva!
Ale časově se mi zdá, že je příliš velká...“
Řekl jsem: To proto, že na ni myslíte!
Řekl: „Snad?“
Řekl jsem: Chcete-li,
pustím vám stmívačky,
jenomže do prostoru,
a to ještě vámi nestřeženým pohybem...
Řekl: „Všechno, jenom ne člověka
v záblesku přírody! Ten už našel
svou scénu, a to mne nezajímá...“

Ale to se už rozednilo... Hamletovo pravé oko vystouplo,
když úsvit vhodil do jeho levého víčka
kopec na obzoru, kde pár balvanů
usilovalo o navrácení celého hradu...

„Nedávno,“ řekl Hamlet, „byl jsem s několika mladými
u stárnoucího Shakespeara v Elsinoru...
Četl nám své verše... Kouřili jsme je,
pili je a chválili je, byli jsme upřímní,
vyznávali jsme mu lásku, toužili slyšet další,
a když pak s námi hovořil o knihách,
slavili jsme ho jako bibliotekáře samého Boha –
ale on se nikdy nedozvěděl, co jsme říkali,
když jsme potom vešli do ulic z casa del poeta trágico...

Ovšem, ani nevědomost neznamená štěstí...
Ale báseň je dar!“



Éjszaka Hamlettel (Hungarian)

A falon áthajlott egy zöld galagonyaág,
kíváncsisága pirosan hullt az útra.
Az ablakot kinyitotta a szél:
Élete történése, Hamletem, sok és kevés,
de a történés és a lét együtt: irigylésre méltó csoda!
Füstölt a történetem a sötétség szájában. Az éj
a Mercurius bokájáról leszelt
kirántott szárnyacskákat kezdte rágcsálni,
s a Szent Tragédia orgonistájának
verejtékével öblítette le torkát...
„Csak akkor érted meg, hogy a nap alatt minden
valóban új - szólt Hamlet -, ha megbékélsz a halál gondolatával...
Testünk nem vászonhangár,
nem lehet sávokra hasogatni...
Ám a tudatalattink ügyeskedik... Bár önzetlenül adjuk
az alamizsnát, mégis - magunknak használunk vele!

S a tévedésből elkövetett közösülés is... De nem!
Az emberi viszonyok tétova nemisége nem tehet mást, mint
amit tesz: emberekben, emberek nélkül... Csakhogy
a szeretkezés lényege a bűn.
Így jut eszedbe (a testi megbecstelenítés feszültségének
megfelelően) a lélek büntetése...
Alvók között sem érezzük magunkat jól,
mert nem tudjuk, hot állnak meg akkor,
mikor mi már megállapodtunk valamiben...
Ha meggondolja az ember, hogy a döglött macska
nehezebb, s mégis
vannak, akik egész nap verebekre lövöldöznek...
igen, más a férfi szégyene, és más a nőé.
A férfi a vattára már rá sem tud nézni.
S a nő? Aligha született szárazság idején,
mégis a zápornak bókol...”

Később Hamlet még megjegyezte:
„A gyerekek sohasem elégszenek meg a válasszal...
Néha például a titok szekrényével játszanak,
s kulcsát végül magukba zárják.
Vagy betegek, s titokban felbontják
a bebörtönzött költő levelét,
aki börtöni különszobájáért azzal fizet,
hogy leveleit csak a gyermekek olvasgatják...
A gyermekek, kik néha betegek, s álmukban tüzes oszlopot látnak,
s így kiáltanak: jaj, vessző, isten korbácsa!
Betegek, s nem feledhetik, hogyan
kézimunkáznak a nők, megállás nélkül,
mintha épp gyermekeiket akarnák melengetni,
a férfiakat befonni, vagy magukat befoltozni...
S hogyha egészségesek... Ritka pillanat:
úgy tűnik, nincs gazdája a leszelt karéjnak...
Aztán kilépnek, mondjuk egy csűrből,
véletlenül széttapossák az utolsó szem tavalyi termést,
s mindjárt utána, ráadásként arra gondolnak,
hogyan lehetne az asztag aranyparókáját
a láng koponyájára húzni...
Tele vannak élettel, akár a ló, mely
lovasát nem idegen lénynek érzi,
hanem saját gondolatának... Ujjongnak, kiáltoznak,
már egy éve együtt élnek, s nem bánták meg,
erős mérgük van mindarra, ami nem varázslat –
nincs más folt, csak a sár az
új ruhán, s azt könnyen ki lehet mosni...
A gyerekek! Ráleltek a dolgok igazi nevére,
csak ki kell mondani ezt a nevet!”

...

Igen, Hamletem, mondtam, de hol volt az ön keze,
mikor a Tuileriákban Robespierre-rel locsogott,
kereszteljük meg az akasztófát is talán?
(Az akasztófa később valóban megkeresztelkedett!)
Hol volt az ön keze, ha nem ott,
ahol az észt a kalapok fölött hordják,
hol volt a keze, a büszke, hogy a korona
nem kerülhetett föl
a Költészet fejére soha,
hol volt a keze, hogy a történtek
kéziratban sem maradtak fenn,
sőt egy meg-nem-születetteknek és nem-olvasóknak szánt
posthumus kiadásban sem?

„Kif, sira, faszak, szibszi,
diatuba, dasa, hajum, riamba, morfi!...”

Mit motyog? - kérdeztem tőle.
„Á, ez csak a hasis néhány neve –
mondta Hamlet, aztán folytatta: -
Egyszer egy nőnek azt mondtam: Jöjjön el hozzám, elringatom majd,
matracom apácahajjal van kitömködve,
lakásom az ötödik emeleten van...
Jól van, mondta a nő, de mikor egyszer a házunk előtt találta magát,
nem tudta, hogyan kell a lépcsőn járni.
Sztyeppi örömlány volt...
Nem tudom, de az irónia nem a tragédia
szerelmeseként halódik... Nem Odüsszeusz
tragikus, hanem Aiax; nem Dávid, hanem Saul;
nem Faust, hanem Mefisto... Én előttem pedig,
nos, én előttem csak Alkibiádész állt, a részeg
Alkibiádész, sáfrányvörösben, a szorongás rőt szinében...”

Pirkadt. Hamlet szólt: „Íme, a Hajnal-kurva!
De - úgy tűnik - időben túl nagy...”
S szóltam én: Ez azért van így, mert mindig rágondol!
S szólt ő: „Meglehet!”

S szóltam én: Ha kívánja,
egy óvatlan mozdulattal
leengedem a redőnyt,
de bele a térbe...
S szólt ő: „Akármit, csak a természet villanásában
látható embert nem! Az ember megtalálta
színpadát, s ez engem nem érdekel...”

De akkor már virradt... Mikor a hajnalfény
a láthatárról dombot lökött Hamlet bal szeme héja alá
(a dombon a kövek
az egykori várrá akartak összeállni)
Hamlet jobb szeme kimeredt...

„Nemrég - szólt Hamlet - néhány ifjúval
az öregedő Shakespeare-nél jártam, Helsingőrben...
Verseket olvasott nekünk... Füstöltük,
ittuk s dicsértük verseit, őszinték voltunk,
szerelmet vallottunk neki, s új verseket akartunk hallani tőle,
s aztán mikor könyvekről kezdett beszélni,
ünnepeltük, mint magát az Isten könyvtárosát -
de ő soha nem tudta meg, hogy mikor a sasa del poeta tragico-ból
az utcára léptünk, miről is beszélgettünk...
Persze a tudatlanság sem egyenlő a boldogsággal...
A vers azonban ajándék!”



Source of the quotation1983, Éjszaka Hamlettel, p. 111-113., 117-119., Európa Könyvkiadó, Budapest

minimap