This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Lenko, Július: Utazás (Jazda in Hungarian)

Portre of Lenko, Július

Jazda (Slovak)

Prejsť znovu mladosťou. Od detskej stupaje
po stôl, na ktorom píšem. Ach, studňa
zasypaná a clonená krovím, no voda
leskne sa na slnci, žije. Keď bola žriedlom,
ležal som pri nej na pažiti pod vysokým stohom vzduchu,
počúval som biť srdcia stromov,
smial sa z vtákov šantiacich v izbe hory
a hladkal jašteričky putujúce na vyhladne skál.
Belasé kone víchrov stáli pri halových hrantoch,
odviazal som ich, a nohy v strmeňoch,
jazdil som na nich s dedinčanmi až do nedele. Zašli sme
k ďalekým predmestiam nížin,
k mostom, kde vlaky výskali,
až k bradám stareckých hôr.
Nik nám ich neplašil.

Veci sa zdali krehké a blízke ako v prvý deň,
nevinné, nezávislé od ľudí,

samy v sebe jestvujúce, vrodené do čistej krásy.
A keď som vstal z lavice v poli a šiel a šiel
a stretol človeka,
veril som, že je dobrý.


Veľa som odpúšťal, honobil málo.
Ach, časy,
údery hodín, zvonov, hrúd na truhlu, bubny, roky v stromoch.

Prečo sa však človek miesto letokruhov
odieva brnením?
Čo je to poznanie?
Strach, viera, skepsa, útek, samota?
Zafŕkali belasé kone a zmenili sa v ťažné,
a vtákov šantiacich v izbe hory
zaplašil granát. Veci

sa razom vtiahli do seba, stratili nezávislosť
a stali sa predmetmi: mazadlo, uzda, puška, kríž.


Pri vysokom stohu vzduchu, ktorý zhorel,
ostal len hasičský rebrík, čierny a bezmocný,
čnie a čnie v mesačnej noci
konár brezy pre ustatých vtákov.



Uploaded byRépás Norbert
PublisherSlovenský spisovateľ, Bratislava
Source of the quotationJúlius Lenko - Objatie
Bookpage (from–to)78-79
Publication date

Utazás (Hungarian)

Újra bejárom ifjúságom állomásait. A gyermek első lépésétől
az asztalig, amelyen írok. Ah, a kút
már beomlott, belepte a gaz, de vize
csillog a napfényben, él. Amikor forrás volt,
mellette feküdtem a pázsiton a felhők magas kazla alatt,
hallgattam a fák szívverését,
nevettem az erdő szobájában csintalankodó madarakat,
és simogattam a sziklák kilátóira vándorló gyíkocskákat.
A lila vályúk mellett a viharok kék lovai álltak,
eloldoztam őket, s lábam a kengyelbe vágtam,
s lovagoltunk egész vasárnapig. Elmentünk
a távoli völgyek elővárosáig,
a hidakig, ahol vonatok ujjongtak,
s még tovább: az agg hegyek szakálláig.
Lovainkat senki sem ijesztgette.
A dolgok törékenyeknek és közelieknek tűntek,
mint a teremtés első napján,
ártatlanoknak, az emberektől függetleneknek,
önnön magukban létezőknek, tiszta szépségre születetteknek.
S amikor fölálltam a föld lócájáról s mentem, mentem,
s találkoztam az emberrel,
azt hittem róla, hogy jó.

Sokszor megbocsátottam, keveset szereztem.
Ah, idő,
óraütések, harangütések, rögök koppanása a koporsón,
dobpergések, fák évgyűrűi!
S az ember évgyűrűk helyett
miért ölt páncélt ? Mi a megismerés ?
Félelem, hit, szkepszis, megfutamodás, magány ?
A kék lovak prüszköltek, s igavonókká váltak,
az erdők szobájában csintalankodó madarakat
gránát rebbentette szét. A dolgok
egyszerre visszahúzódtak önmagukba,
elvesztették önállóságukat,
s tárgyakká váltak: kenőccsé, kantárrá, puskává, keresztté.
A felhők leégett kazlához támasztva
ott maradt a tűzoltólétra feketén és tehetetlenül,
égre mered a holdfényes éjszakában —
nyírfaág a fáradt madarak alá.



Uploaded byRépás Norbert
PublisherMadách Könyv- és Lapkiadó n.v., Bratislava
Source of the quotationJúlius Lenko – Válogatott versek
Bookpage (from–to)101-102
Publication date

minimap