This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Fabry, Rudolf: Himnusz az élethez (Hymna na život in Hungarian)

Portre of Fabry, Rudolf

Hymna na život (Slovak)

1

Živá, vlhká pyramída ružového mäsa,
                       vymeraná Apolónom,
tá bola hlboká ako studňa, vydláždená
                       ňadrami hesperidiek.
A na konci, keď som sa dotkol kontaktu lásky,
dráždivý prúd silokriviek vtekal cez lievik
do milenca, ktorým som bol ja, jej milý.
Cez takú sa oddá milovať pulzy života
a jeho slasti, vybuchujúce ako čínske žabky,
trhajúce všetky cievy na pokraji srdca.
Ružová ako lupene kvetov jarných broskýň,
ružová ako záhrady dávneho Chorézmu,
ružová, zatieňujúca nachom ruže z pompejských záhrad,
voňajúca ako zem s vlasmi čiernymi a tvrdými,
že sa na ne mohla postaviť ako žonglér
s odpočinutým lonom, plným huňatej pružnosti,
s odpočinutým lonom (včera nebolo predstavenie),
na ktorom sa jedine dosahujú horizonty kŕčov,
ktoré majú farbu slezovej ruže a jej peľu,
s vôňou vanilkovej orchidey z pralesa leopardov.
Keby som si ešte raz mal vybrať chrám života,
z ktorého by som sa po schodoch z mesačného kamenia
skotúľal dolu medzi tarantely ako bedár,
vybral by som si len ju! Noc s dužinou broskyne.
Kňažku živej vody, kriesiteľku mŕtvych,
s vrkočmi skýtskych predkýň, s lonom ako vulkán,
Pýtiu opitú vlastnou krásou v zrkadle z leštenej luny.

2

A keby som bol krásny ako Adónis,
a keby som bol nežný ako tráva, do ktorej podúva vánok,
nič by mi neboli platné dary tohto života,
keby som nemiloval ženu, čo ma ľúbila ako svoje ňadro.
Dni života sa zavše utvárajú ako palička bacilov
na zakalenej mláke a herci tomu vravia tragická láska.
Ona mi kráča v ústrety až na okraj mosta pamäti,
kde stopa sa zrazu končí a neviem, ktorá to bola,
či svetlovlasá so širokou hradskou medzi ňadrami,
alebo tá potomkyňa egyptskej vládkyne Tete,
alebo tá, čo spávala s mláďaťom tigrice z Hyrkánie,
alebo Marusia Denesjuk z ukrajinskej stepi,
zabolia neviem, ktorá to bola, ako vyzerala,
ale v každej z nich svietilo kus matky sveta,
Demeter plodnej, ženy Diovej, kus rodidiel,
čo každý rok vypúšťala ako kvety na lúky pod Parnasom
z duniacej dužiny a z kvasiaceho vnútra zeme,
pariaceho sa a teplého ako pohľad na žrebiacu sa kobylu.
Keď sa dotýkame slabín ženy, slabín matky sveta,
sme najslabší na svete a končíme ako deti,
vystreľovaní delohou sťa delom v polohe rozkoší,
ktoré nás pevne pútajú k predkom a k potomstvu,
ktoré ešte nepoznáme, lebo sme im odumreli.

3

Keď prikryjete stôl slnečnými lúčmi
a na obrus vysypete za priehrštie čerešní
červených ako líca Márií a Márt
a na prídavok zhltnete dych tej, čo išla okolo,
nechce sa vám zomierať so zemetrasením v osrdí.
Nadýchnuť sa treba ako prebúdzajúci sa vzduch,
žeravou dlaňou treba vypaľovať znamenia lásky
na boky mladých plemeníc, prihnaných až zo žltý
ako to robili pastieri v starej Ilýrii.
Milovať treba život nahatý ako ženu,
čo sa stala husľami a vy slákom,
aby vznikli najsladšie melódie sveta,
aby ste žili v pokoleniach potomkov,
v krvi, čo na vzduchu lásky černie,
ale nikdy nevysychá v žilách požehnaná.
Tak som dnes sedel v záhrade
za stolom prikrytým obrusom slnka
a pozeral do koruny čerešňového stromu,
ako sa pýria veľké srdcovky
a snujú zelenú do červenej.
Povedľa prešla Dalila,
včera dovŕšila 17 liet svojho života,
preto nemyslí nikdy na smrť.
Pri pohľade na ňu
trhal som čerešne spomienok
z koruny prežitého života.

4

Pod pazuchou zeme, pod pazuchou matky,
klíči zrno zelenými chĺpkami,
tento pôrod nemá nič spoločného s krvou,
a potom život je Fénixom
aj napriek ľudskej múdrosti,
a každý riadok básne klíči
z popola zabudnutých básní.
Milovali starí Tráci
rusé Skýtky na koňoch spenených
v rytine hrmiacich kopýt.
Tak treba milovať víno
a ženy s bokmi z ružovej ocele.
Ako Tráci s bradami
podobnými makovým slížom.
Takú lásku má iba brečtan
k antickému stĺporadiu,
takú lásku má básnik k životu,
horúcejšiu než ruje starej Atiky
v rozpálených vulvách na prehriatom piesku.
Každý verš je prsná bradavka,
navlhčená bozkom, prekúsnutá zubami
na ňadrách plných divokého mlieka.
V šialených rozkošiach, čo hraničia so smrťou,
krv trhá boky žien a pramene vyvierajú
v žeravých uhlíkoch poézie,
hasených ústami múz.
Zasypte najjemnejšími kvetmi medové
loná antických žien a bohýň,
perami z alpského vzduchu,
vysávajte lásku sveta,
dlaňami pohladkajte hýžde krásy!
Kristepane, ako to dokázal Homér,
že prežil aj niektorých bohov z Olympu?
Lebo ich stvoril na obraz ľudský!



Uploaded byRépás Norbert
PublisherSlovenský spisovateľ
Source of the quotationV štyroch krajinách ticha
Bookpage (from–to)234-237
Publication date

Himnusz az élethez (Hungarian)

1

A rózsaszínű hús élő nedves piramisát
                       Apollón mérte szét.
A piramis mély volt, mint kút, melyet
                       a Heszperidák mellével csempéztek ki.
Ahogy megérintettem a szerelem csatlakozását
valamiféle tölcséren át megindult az erővonalak ingerlő áramlása
a szerető férfiba, aki én voltam.
E piramison át érdemes szeretni az élet lüktetését
s az élvezetet, amely fölrobban, mint a kínai béka,
s eltépi a szív érhálózatának nyalábjait.
E piramis rózsaszínű, mint az őszibarackvirág tavaszi szirma,
rózsaszínű, mint az ősi Khorezm kertjei,
rózsaszínű, a pompeji kertek bíborát elhomályosító,
illatos, mint a barna és kemény üstökű föld.
E földön zsonglőrként vethette meg lábát a kedves,
nyugalmat árasztó ölével, amelyből kitetszettek rugalmas bolyhai,
nyugalmat árasztó ölével (tegnap nem volt előadás),
amelyen át egyedül érhető el a görcsök horizontja,
melynek olyan a színe, mint a léprózsának s a virágpornak,
s úgy illatozik, mint a leopárdok őserdejében a vaníliaorchidea.
Ha újra kellene választanom az élet templomát,
ahonnan a hold köveiből rakott lépcsőkön
nyomorult emberként kellene legurulnom a tarantulák közé,
csakis őt választanám! A húsos őszibarack-éjszakát.
Az élet vizének papnőjét, a holtak föltámasztóját,
a szkíta örök varkocsának viselőjét, akinek öle mint a vulkán,
a saját szépségétől részeg Püthiát, amint csiszolt holdfénytükörben nézi magát.

2

S ha olyan szép lennék, mint Adónisz,
s ha olyan gyengéd, mint a fű, melybe belekap a szellő,
akkor sem érnének semmit az élet ajándékai,
ha nem szeretném azt a nőt, aki úgy szeret, mint a saját keblét.
Az élet napjai egyre alakulnak, mint a bacillusok pálcikái
a zavaros pocsolyában és a színészek azt mondják erre: tragikus szerelem.
Ő szembelépked velem az emlékezés hídjának pereméig,
ahol egyszeriben eltűnik a nyom és nem tudom, melyik kedvesem volt a lépkedő,
vajon a világos hajú, kinek széles országút vezetett a melle között,
vagy az egyiptomi királynő, Tete utóda,
vagy az, aki a hirkániai tigrisanya kicsinyével aludt,
vagy Marnszja Gyenyeszjuk az ukrán sztyeppéről.
biz'isten nem tudom, melyik volt az, s hogyan nézett ki,
de valamennyiükből kitetszett a világ anyjának parányi darabkája,
Démétéré, Zeusz termékeny feleségéé, a szeméremajkak része,
mely virág módjára hajlott ki a Parnasszus alatti réteken
a dübörgő gyümölcs húsából és a föld erjedő belsejéből,
mely gőzölgő és meleg, mint tekintetünk, ha ellő kancára nézünk.
Ha hozzáérünk a nők lágyékához, a világ anyjának lágyékához,
elgyengülünk és úgy végezzük, mint a gyermekek,
akiket az anyaméh ágyúja kéjben lőtt ki magából,
ők bizton kötnek össze bennünket az ősökkel és utódokkal,
akiket még nem ismerünk, mert számukra halottak vagyunk.

3

Ha beföditek az asztalt napsugarakkal
és az abroszra maroknyi cseresznyét szórtok,
pirosat, mint a Máriák és Márták arca
s ráadásul isszátok a nő leheletét, aki épp elhaladt mellettetek
bízvást nem akartok meghalni a szívtáj földrengésében.
Úgy kell a levegőt szívnunk, akár az ébredő szélet,
izzó tenyérrel kell rásütni a szerelem jegyeit
a sárga sztyeppékről ide hajtott fiatal tenyészállatok oldalára,
ahogyan azt az ős Illíria pásztorai tették.
Az életet meztelenül kell szeretni, ahogy a nőket szoktuk,
akik a szeretkezés pillanataiban hegedűvé válnak és ti vonóvá
s a világ legédesebb dallamait zendítitek meg.
így éltek majd az utódok nemzedékeiben sokáig,
vérben, amely a szerelem levegőjén megfeketedik,
de soha nem szárad ki az áldott erekben.
Így ültem ma a kertben
a nap arany abroszával lefedett asztal mellett
és a cseresznyefa koronáját bámultam,
mint pirulnak a nagy szívformák
s hogy szövődik egybe a zöld a pirossal.
Mellettem elhaladt Dalila,
tegnap töltötte be életének 17. évét,
ezért soha nem gondol a halálra.
Reá pillantva szedegettem
az emlékezés cseresznyéit
leélt életem koronájáról.

4

A föld hóna alatt, az anya hóna alatt
zöld szőrpelyhek közt mag csírázik,
e csírázásnak semmi köze a vérhez,
meg aztán az élet a főnixmadárhoz hasonlatos
az emberi bölcsesség ellenére is,
s a vers sorai is újracsíráznak
az elfelejtett versek hamujából.
A hajdani trákok szerették
a vörös hajú szkíta nőket, akik dübörgő
paták ritmusára száguldoztak lovaikon.
így kell szeretni a bort
és a rózsás, ruganyos csipejű nőket.
légy, mint a mákos csíkhoz
hasonló szakállá trákok szerették őket,
ahogy a borostyán szereti
az antik oszlopsort,
a költő az életet,
hevesebben, mint az ókori Attika, a bujaságban
izzó szeméremajkakat a forró homokon.
Minden vers mellbimbó,
csóktól nedves, fogak harapdálta.
vad tejjel teli melleken.
Örült gyönyörökben, melyek a halállal határosak,
a vér fölszaggatja a nők derekát és források buggyannak fel
a költészet izzó szénparazsából,
melyeket csak a múzsák ajka olthat el.
A legkecsesebb virágokkal
szórjátok be az antik nők és istennők mézes ölét,
az Alpok levegőjéből mint virágkehelyből
szívjátok ki a világ szerelmét,
tenyeretekkel simogassátok meg a szépség csípejét.
Uramjézus, hogy csinálta Homérosz,
hogy túlélte az Olümposz isteneit is?
Úgy, hogy az ember képére formálta őket!



Uploaded byRépás Norbert
PublisherEurópa Könyvkiadó (Budapest)
Source of the quotationRudolf Fabry – Az én az valaki más (Válogatott versek)
Bookpage (from–to)104-107
Publication date

minimap