Homályos okokból,
ismeretlen körülmények között
az Ideális Lét nem volt többé elég önmagának.
Pedig vég nélkül tarthatott és tarthatott volna,
sötétségből faragva, világosságból metszve,
álmos kertjeiben a világ fölött.
Mi a fenének eredt benyomások után
az anyag rossz társaságába keveredve?
Minek neki az utánzók,
a befuccsoltak, a pechesek, akiknek
semmi kilátásuk az örökkévalóságra?
A sánta bölcsesség,
tüskével a sarkában?
A háborgó vizek
szaggatta harmónia?
A Szépség
bájtalan belekkel a közepén?
és a Jó
miért az árnyékával,
ha azelőtt nem volt neki?
Kellett lennie valami oknak,
ha látszólag csekélynek is,
de még a Meztelen Igazság is hallgat erről,
leköti kutakodása
a földi ruhatárban.
Ráadásul ezek a szörnyű költők, Platón,
a szobrok alól elfújt forgácsok a huzatban,
a magasság nagy Csöndje hulladékai…