This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Weöres Sándor: Harmadik szimfónia

Portre of Weöres Sándor

Harmadik szimfónia (Hungarian)

1.
 
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
 
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász meg a vad,
s nem szűnhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad :
a hályogos sűrűség alatt
vermed hasztalan ásod.
 
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
 
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
s néz a hatalmas.
 
A múlt se pihen :
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül zúgó szárnyú seregben,
s röptében üli fészkét.
 
A jövő nem vár, előre arat :
a most ömlő sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.
 
Ne kérd a veremtől jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas : az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc : az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
 
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szíved éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán,
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
 
 
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
 
Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla : élő te-magad,
s föllibben a fellegekbe!
 
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sírodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
 
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
 
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
- madárka sír, madárka örül -
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.
 
2.
 
Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,
 
odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.
 
Rikolt a páva veled -
rád-kúszó rózsa remeg,
a mező nyers illata
nedves csókjára pereg.
 
Sír a liliom,
a sáska is -
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán -
ki merne sírni
igazán?
 
Ki merne súgni neked
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
őrzi-e gyöngyeidet?
 
Ki egét elhagyta, lássa :
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa,
sötétség a kalapácsa.
 
Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.
 
Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.
 
Hét szín mozog itt
és hang-özön :
egyetlen, arany csend
volt odafönn.
 
Színek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled -
kívánsz-e búcsúzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
 
Odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
remegő gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.
 
Hegyekkel játszik az út,
a tücsök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled -
 
3.
 
Tűzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kő-fokon
kutatom fátyla nyomát.
 
Leheletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
 
Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem :
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.
 
Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!
 
Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha : itt van bennem,
vad futásommal ő űzi magát,
mécsesem fénye az ő kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.
 
Rögökön, fellegeken, kék vidéken
siető léptemmel el nem érem :
szívemben szövöget
napokat, éjeket,
a kinti sokszínű szőnyeget
benn szövi mind,
bennem szőtt szőnyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.
 
De néha meglátom
- igaz-e, vagy álom -
mikor a kerek táj télbe hajol,
s a jeges réteken
minden csak sírverem,
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által,
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.
 
Leheletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
 
Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationftp://staropramen.mokk.bme.hu
Anthology ::
Full database
Literature ::
Hungarian
Translation ::
All

minimap