Vergilius fegyvert és hőst dicsért még,
Petőfit zord honszerelem gyötörte,
Petrarca Lauráról faragott verset,
dicsérve báját és haját, a lengét.
De elpihentek már a nagy szavak ma,
érve lehulltak, mint az őszi körte,
én nem látok se hőst, se Laura nincsen.
Látok sóskiflit, önborotva-pengét,
cugoscipőt, pápaszemet, szivarkát,
éhséget, szomjat, kulcsot és hajókat,
a hídon látok öngyilkosjelöltet
és látom őt, mikor kihúzzák holtan,
látom a gyárat, melynek gépe néma,
virágot, melynek szirma egyre kókad,
sorsokat látok, szennyet és poloskát.
Ne vedd zokon hát, hogy erről daloltam.
A kankalinról és a holdsugárról
nyafogni jobb lett volna tán valóban,
hullahegyeken lépve énekelni
a halhatatlan, megdicsőült lelket.
Vergilius fegyvert és hőst dicsért még,
én alvó koldust láttam téli hóban,
Így múlnak percek, órák, ezredévek,
a kor kérdez és a költő felelget.
