A bányatóhoz mentünk, de nem
ahhoz, amelyikből húsz éve nem
tudtam volna kimászni a saját
lábamon. Már nem tudom, hogy
akkor fürödtünk is, vagy csak apám
új vadászpuskáját próbáltuk ki,
ahogy azt sem, hogy milyen autója
volt éppen akkor, hisz minden
autócsere jól elkülöníthető kor-
szakot alkotott. Minden csak
foszlány és töredék, fekete-fehér
filmszalag. Arra mégis tisztán
emlékszem, hogy elcsatangoltam
és megláttam a közeli réten, ahogy
a késő nyári szél pár szirmot vérvörösre
simogat. Majd évekkel később
felbukkantál, mint egy megtestesült
vakuemlék, az alkarodon ugyanazokkal
a pipacsokkal, a tarkódon ugyanannak
a viharkék bányatónak az illatával és
bennem az érzéssel, hogy előtte mindez
semmit sem jelentett.
