Asszonyokat habzsol a busz,
tyúkokat, élve,
sereg kacsát, libát,
dombos cipókat, számolatlan,
néhány kosár zöldpaprikát,
egy marhacombot, több darabban,
lecsúszik még utána
egy félmázsa sertéslapocka,
befal rá jópár véka körtét.
Ahogy hasát degeszre tömték,
indul, szuszogva.
Sopánkodó csirke-ricsaj:
mire véljék a nejlon-neccet?
Fejük fölött
az utolsó ítélet harsonái:
egyedül-üdvözítő,
bevált receptek.
- És hogy csinálja?
- Hát besózom,
hagymát alá, és kicsi gázon...
- Én úgy szokom...
- Mink azt úgy nem szeretjük...
- Kell bele bors is, egy kevés.
- De a férjem - epés...
- Én habarom.
- Én csak berántom.
- Az aprólékját meg...
- A máját megdarálom...
Egy recept hátul épp most kulminál.
A hang is fennkölt:
- ...aztán, mikor már jó puha,
bele a tejfölt!
Csitítgató, szerelmes gügyögés -
halkan:
- Pipi! pipikém!...
Csisszen a hangban
a holnap esti kés.
- Én meg, ni, vettem egy kacsát.
A lányom, az odavan érte.
- Az én fiam meg: nem eszi!
- Nahát!
- Úgy igazi, ha én kopasztom...
Leszáll öt tyúk, meg három asszony,
két kanna tej,
meg egy káposztafej.
- Darabra adták?
- Nem. Kilóra...
A peronon, függetlenül,
az egészből fejjel kilógva,
az egészből egy szót sem értve,
lány meg fiú olvad egymás szemébe.
Egyik, aki odavan érte,
a másik, aki nem eszi.
1967
