This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Petőfi Sándor: Az utolsó alamizsna

Portre of Petőfi Sándor

Az utolsó alamizsna (Hungarian)

A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.

Fa, mint most, akkor is virúlt.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.

S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.

És lantja! lantja hova lőn?
Hisz a költőnek lantja van...
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.

Megpenditette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron.
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.

S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.

És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyit a zene.

S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.

De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg...
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában kettéreped. -

Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé - nem tudni, hol? -
Az inségterhes életet.

Egy újabb nemzedék előtt
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg... fürteit
A gond, a bú kitépte rég.

"Egy-két garast, egy-két garast!"
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.

A részvét megkérdezte őt:
'Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?'

S nevét elmondja, s újra esd:
"Egy-két garast..." - 'Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.

Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.

Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!'

"O szép beszéd.. o köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.

És a borostyán... oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.

Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos...
Koporsómat csináltatom."



Uploaded byRépás Norbert
Source of the quotationmek.oszk.hu

Ostatná almužna (Slovak)

Poet a mrcha sudby hnev
sa z jednej matky zrodili;
blizňaty boli, jedna krev,
vedno sa žitím tmolili.

Jak dnes, i vtedy bujnel strom,
pod ním si mnohý oddýchol;
aj básnik získal: konárom
ho daril na žobrácku hôl.

A toť mu spoločníci: ten
kyj žobrácky a sudby hnev;
tých dvoje čo mu verným len,
ostatné prehlo letkom pliev.

A varito, kde varito
mu? Básnik varito má preds’ ...
Hejveru mal on, mal i to,
čo zunelo až milá vec.

Do jeho strún bol pozašiel
za búrnej noci prsty raz,
a rachot hrmavičných diel
na kúzelný ten usnul hlas.

A nebo, čierňav zlobných hať,
keď čulo zun-zvon jeho hrán:
na pomstu začlo zabúdať,
i s hviezdnym smevom shliadlo naň.

A poet zlačnel po zmdlenie,
šiel medzi zástup človečí.
Znal: srdce ludské kremeň je;
no myslel: hudba obmäkčí.

A ktorá víchor uspala,
i vyjasnila nebesá:
tá pieseň, vonný zápal a
slasť, zas mu zo strún ozve sa.

Lež smysel piesne zhádol bár
i živel: nie tak ľudský um…
Tu nástroj stud jal, bôľu spáľ
mu rozčesol hruď, sboril v rum.

To príbeh varita. — Nuž a
s básnikom čo? On — ťažký zved,
kde, v ktorom kúte okružia? —
bolestil dlho v tiesni bied.

Pred pokolením mladším znov’
po rokoch vzkrsol vyhublý.
Nezbelel vlas mu starobou:
strasť a žiaľ mu ho vyskúbly.

„Groš lebo dva. groš lebo dva!“
tak tichým hlasom žobronil:
a otrčená zachvieva
sa dlaň, sťa vetrom suchá byľ.

Tu súcit sa ho spýtal: ,Kto
si, synu núdze, jemuž pôst
ten, zaprúc milosrdenstvo,
súdila božia prehlivosť?‘

A meno povediac: „Ach, hej,
groš, dva... lenlúdi.,Dočkaj, príď,
decko ty slávy večitej!

Roh hoja od dnes má ťa kryť.
voj vehlas plá sťa nebo, ním
keď k polnoci hviezd zblýska roj;
čo prv znel v púšti volaním,
toť obdivujú nástroj tvoj.

Poď tedy, poď, vem za strapy
tie žobráka šat parádny,
čelo ti brečtan oblap, i
sám k hodo-stolu zasadni!’
 
 „O, krásna reč... ó, vďaka! No
ja nie som hladný; za hodváb
hoc, tobôž nie je potrebno
začarať handry mojich háb.

A brečtan ... ó, kým skvostom on
v skráň mladoňa, jak svedčí mu;
však prútky — škoda vrúbiť doň —
sa na suchom pni neprijmú.

Lež ak dáš groš-dva, všeliká
ti z pŕs tých vďaka s dávkou chvál;
o plácu stolár modliká,
hej... rakev som si zrobit dal.



Uploaded byRépás Norbert
PublisherMatica slovenská a Kníhtlačiarsky Účastinársky Spolok, Turčiansky Sv. Martin
Source of the quotationSobrané spisy básnické, sväzok XV., preklady maďarských básnikov
Bookpage (from–to)11-13
Publication date

minimap