Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.
S nőtt a kelme, mint az emlék
S tél előtt az éjjelek.
Mint a vágy és mint a láz, hogy
Nélküled nem élhetek.
Tudtam jól, hogy álmodom csak,
De vágy-rajzolt válladat
Megérintém... Te rámnéztél
S így szólóttál: „Árny-alak,
Mért kísértesz?! Tegnap este
Elaludtam s tudom én:
Annyi vagy csak, mint a csillag
Az esti tó tükörén.
Sóvár szemed, hívó ajkad
S hangod is csak álmodom.
Karjaidon átsüt testem,
Mint holdfény a fátyolon.
S utolérnek nagyot-lépve
Torony-lábu reggelek
S újra árván, forró könnytől
Ázott párnán ébredek...”
(1943 január)
