Páskándi Géza: Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart

Mennyi zene a romlásban, uram!

 

Gyermekkoromban oltják a meszet,

kender rohad, bugyborékol mocsár,

s béka vartyog, mintha beleimben.

 

Ott hó gerince tompán roppan,

majd cseperész, mintha kaparna

valami cirmos

valami ajtón -

valamerre.

 

Ki az őrült, aki nem érzi,

mennyi zene van a romlásban.

Hogy' sustorog a halál

fazekán -

a változásban.

Mennyi zene

van a halálban.

De máris nyár van.

Kisvárosi romlás.

Egy apró gyermek odafülel hasára:

„Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart!"

Mennyi zene, mennyi zene,

s mikor lesz vége egyszer.

 

A gőzök fegyvertényei.

A hamvadás fortélyai.

A szüret rikoltásai.

 

Édesded must

zsibolyog kád jászlában.

Vén szőlőtőke

zörren kopár gyászában.

 

Mennyi zene a romlásban, uram.

Fekszem - recsegő ágyon,

s mellkasomban

pici vasutak,

mákszemnyi váltókezelők,

kávédaráló-mozdonyok

indulnak valahova.

 

Mégsem valahova.

Csak egy nádas felé,

ahol fúj a szél,

s már nem szabad-éhű farkasok,

hanem táplált farkaskutyák

vonítanak.

 

Mennyi zene a mellemben, uram.

 

Minek dómok kongásáért,

dzsungel-dobok tamtamjáért

messzebeli utazás,

midőn itt a mellem táján

közel s kicsiny a világ.

 

Kísértet-kastély. Szellemorgonái:

öreg dohoknak dohogási,

penész-lepkéknek suhogási,

s micsoda baglyok huhogási!

Mifene pán ugrál miféle sippal,

Mily’ kacskaringós egy trombita

tusakodik polippal?

 

Mennyi zene! Bordák redőnye mögül szól.

Kint hallgatom: suhanc-fejem

nem jut e drága mulatóba.

Pedig enyém e zenekar, uram!

Pedig én nyeltem le valamennyit!

Jól emlékszem:

a tűzoltóbandát legelébb,

majd „száz vasutat, ezerét”,

özvegy karót és deddel jászlat,

vonító farkaskutyákat,

sípoló kísértetet,

mint Empedoklészt az Etna torka -

tüzet, vizet,

minden elemet én nyeltem le.

 

Hát ne csodálkozz, ha végül e banda

melledből csak kifelé fújja.

Világ tején szívta a kottát,

s mint buborékot - most visszafújja.