Nyekraszov, Nyikolaj Alekszejevics (Некрасов, Николай Алексеевич) (1821–1878) Művek Bibliográfia

Életrajz

Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov (Nyemirov, Podolszki kormányzóság, 1821. dec. 10. - Szentpétervár, 1878. jan. 8.). Földbirtokos családból származik, anyja lengyel dzsentrilány, katona apja despotaként viselkedik, ráadásul iszik, jobbágyaival és családjával egyaránt kegyetlenül bánik. A Volga parti birtokon tölti gyermekkorát (a Volga folyó a szabadság szimbóluma lesz költészetében), amíg apja elől el nem költözik, vállalva inkább a nélkülözés és nyomor éveit (még tömegszálláson is lakik). Mivel nem tesz eleget apja óhajának, és nem a katonai pályát választja, otthonról továbbra sem kap támogatást. Öt évet végez el a jaroszlavi gimnáziumban, sikertelenül felvételezik a pétervári egyetemre, de 1839–40 között rendszeresen látogatja az előadásokat. Már hétévesen verseket ír. Első verseskötetéről a költő Zsukovszkij kedvezően nyilatkozik, de Belinszkij, a XIX. század első felének legnagyobb orosz irodalomkritikusa elmarasztalja, így Nyekraszov maga gyűjti be és égeti el az árusoknál maradt példányokat. Később mégis barátok és munkatársak lesznek Belinszkijjel. Ír néhány színdarabot, közepes sikerrel, majd áttér a prózára. Elkezd folyóiratkiadással és –szerkesztéssel foglalkozni, e téren is óriási a jelentősége. Fölvirágoztatja Puskin egykori folyóiratát, a Szovremennyiket (Kortárs), s csaknem húsz évig (1847–1866), a lap bezáratásáig szerkeszti, maga köré tömörítve a legjelentősebb és legeltérőbb művészi és politikai beállítottságú értelmiségieket (a radikális forradalmár esztétákat, Csernisevszkijt és Dobroljubovot, de Lev Tolsztojt, Goncsarovot és Turgenyevet is, akik épp azért válnak meg a laptól, mert a forradalmi orientációval nem tudnak egyetérteni, Nyekraszov lapjában ugyanis mindenki szót kap, aki számít. (Ő adja ki egyik első almanachjában Dosztojevszkij első elbeszélését is.) Támadások kereszttüzében él, sosem erős egészsége megrendül, külföldi gyógykezelése alatt a lap munkatársai közti válság elmélyül, a cenzúra is szorítja. Élettársa, A. Panajeva az új lap szerkesztésben is segít neki: 1866-tól haláláig az Otyecsesztvennije Zapiszki című lap szerkesztője. 1877-ben az egész életében betegeskedő Nyekraszov még egyszer megbetegszik, de még megírja az Utolsó dalokat. Temetésére farkasordító hidegben kerül sor, mégis hatalmas tömeg van jelen. Dosztojevszkij méltató soraiban a Puskin és Lermontov óta élt legnagyobb költőnek nevezi.

Költői útkeresése során eljut a kötetlenebb műfajú poémához, amelyben több stílust és hangnemet ötvözhet: a rá oly jellemző népies hangvételt elegyítheti a didaxissal, szatirikus hajlamát a szentimentálissal (néha pátoszos, önmagát ostorozó, zokogó); verselése, dalszerűsége közelíthet a prózához. Fontosnak tartja a politikai költészetet, a paraszti lét és a népnyelv irodalomba emelését, szereti a szatirikus átköltéseket.

Legfontosabb, életművét összegző alkotásában, a Ki él boldogan Oroszországban (Komu na Ruszi zsity horoso?), 1863–77 című „paraszteposzában” az orosz népdalra emlékeztető ritmizálás, a különleges ritmikai felépítésű időmértékes verselés nehezíti meg a fordítók dolgát.

Romantikus költészetét Petőfiével szokták rokonítani, akinek több versét Nyekraszov prózai fordításban publikálta.

Jellemző rá a paraszti munka iránti sajnálattal teli rokonszenv. A jobbágyfelszabadítást kitörő örömmel fogadja (Szabadság c. vers, ford. Szabó Lőrinc; Szvoboda, 1861).

Több költeményét megzenésítették (Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borogyin, Csajkovszkij). Fordítói: Áprily Lajos, Fodor András, Eörsi István, Vas István, Garai Gábor, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső.