Madách Imre: Tragédia človeka (Pavol Országh) (Az ember tragédiája in Slovak)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, épen olyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz

Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. -

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt?
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! - És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt - oh de hasztalan.

Éva

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, amint kértek, már határozátok -
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcs észnek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre

Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
Fenn
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak

TRETIA SCÉNA

(Rozkošný kraj von z raja. Malá neokresaná koliba. Adam zaráža koly do zeme na spôsob ohrady. Eva strojí podlubie. Lucifer.)

ADAM
Toť, moje. Miesto širokého sveta
ten priestor bude mojím domovom.
Od tých čias vládnem ním jak majitel,
pres záškodnými ochránim ho zvery
i donútim mne rodiť plodiny.

EVA
Ja besiedku zas spravím práve takú
jak predošlá, i v našom kruhu tak
vykúzlim Eden ztratený.

LUCIFER
Ťaj! veľké
ste slovo vyriekli. Ba rodina
a vlastníctvo: tých dvoje svetovými
sa stanú hýbadly, z nichž všetka slasť
i neresť všetka bude vyplývať.
A tieto idey dve budú vzrastať
bez zastavenia, až kým vyvedú
vlasť na svetlo a blizňa priemysel,
rodičov každej veľkosti i šľachty,
a vlastných detí žráčov hltavých.

ADAM
Hádanky rozprávaš. Mne sľúbil si
vedenie; práve tomu k vôli som
sa zriekol pudu svojho rozkoše,
bych, bár sa boriac o to, stal sa veľkým:
a výsledok čo?

LUCIFER
Či ho necítiš?

ADAM
Veď cítim, že jak opustil ma Boh,
ma do samoty sotiac s prázdnou rukou,
tiež spustil som sa ho. I som sa stal
sám sebe bohom; a čo zažiadam
si, mojím slušne je. To moja sila,
to moja pýcha.

LUCIFER (stranou).
Bábä márnivé,
včuľ frčky hádzať vieš svod po nebeský;
tvoj uvidíme srd, až vzbĺknu blesky.

EVA
Ja zas som na to hrdá jedine,
že matkou budem sveta.

LUCIFER (stranou).
Za slávna
vidina, čo má v srdci ženskom pobyt:
tú prehriešenú biedu večnou zrobiť.

ADAM
Zač aj mám ďakovať mu? za pusté
to svoje bytie? Šak to živobytie,
ak bude ťarchy svojej zahodné,
je iba môjho trudu ovocím.
Tú pochuť, čo mi dušok vody podá,
si pálčivosťou musím zaslúžiť
zakaždým žížne vlastnej; bozku med
zas hodnotu tam má si všehdy - čo
mu zápät kráča - v tupej omrzlosti.
No jestli všetky spinky povďaku
aj spadly so mňa, trebárs svobodným
som stal sa, abych osud zbudoval
svoj a ho znova sboril, chmatkajúc
tak po tom, čo som v mysli ponavrhol, -
snáď k tomu ani tvojej pomoci
nebolo treba, bola zdolala
by to isté i moja vlastná sila.
A ty si ma z tých ťažkých nevyzul
preds’ okov, nimiž moje telo púta
ma k prašnej zemi svojej. Cítim, bárs
mu neviem mena, čo je, možno že
len jeden vlásoček - tým potupnejšie, -
čo obmedzuje hrdú dušu mi.
Páč, vyskočil bych, telo moje však
zpät kydá, moje oko, moje ucho
mi vypovedá službu povinnú,
nech zochcem skúmať taje diaľavy;
a jestli do sfär vyšších obraznosť ma
uniesla, takoj primusí ma hlad,
bych pokorený znova sostúpil
ku hmote, teprv pomiaždenej mnou.

LUCIFER
Ten povraz silnejší je odo mňa.

ADAM
Ach, to si veľmi slabý duch ty, keď
neviditeľná pavučina táto,
to nič, čo státisíce bytností
ni nezbadajú i sa v sieti tej
trepocú pri pocite svobody, -
čo povyniklých vyšších duchov hŕstka
zná iba otušiť: keď i to, hľa,
ti ešte vzdoruje.

LUCIFER
A to je aj
len, čo mi vládze vzdorovať, bo duch je,
jak ja. A či snáď domnievaš sa, že,
keď skryte pracuje a bez hluku,
ni silným nenie? - Never, v temnote,
si čupí ono, svet čo stroskotá
a postaví; bo od pohľadu jeho
ver’ hlava by sa zakrútila ti.
Len ľudské dielo liskne sa a hrká,
to vo hraniciach žitia piaďových.

ADAM
Tak daj mi nazrieť do tej činnosti,
- len na menšinu, moja hruď, jak vieš,
je silná nadosť - daj v ten úkon nazrieť,
čo na mňa vlívať môž’, kto v sebe sám
tak osobitý som a celistvý.

LUCIFER
„Som“ - slovo bláznivé! Si bol a budeš.
Preds’ všetek život večným vznikaním
a hynutím je. Ale pozri kol
a prehliadni a vidz to zrakom ducha.

ADAM
(Čo v nasledujúcom hovorí, to všetko stáva sa i viditeľným.)
Ká záplava to vieri kolo mňa,
sa vozvýš rúťac bez prietrže, kde
na dvoje delí sa a k pólom zemským
jak víchor uháňa?

LUCIFER
To teplota,
čo život nesie v ľadov domovinu.

ADAM
Nuž a tie dve tu rieky plamenné,
čo povedľa mňa hrnú s hukotom,
až stŕpam, že ma uchytia, a preds’ ich
životodárny cítim účinok:
to čo, to čo? Až omráčuje ma.

LUCIFER
To magnetina.

ADAM
Pod mnou zem sa kláti.
Čo za pevné som, za bezforemné
mal dosaváď, sa varnou stalo hmotou,
nezdolateľnou, svoj čo súri tvar,
o bytie borí sa. Jak kryštáľ o to,
o toto sťa brost. Och, v tej mäteži
kam podeje sa, uzavrená kam
ja môjho osobnosť, čím, moje telo,
sa staneš ty, v ňomž ako v prepevný
by nástroj vtelený tak pošetile
som dôveroval svojim zámyslom
i svojim túžban veľkých rozmerov?
Ty rozmaznané decko, ktoré strasť
i zároveň slasť zadovažuješ mi,
nuž ozaj na pár hrstí popola
len poklesneš, kým zbudok podstaty
ti voda a vzduch prchlý, pred chviľkou
čo ešte bronely a tešily sa,
a zápät s celou mojou súcnosťou
sa do oblakov roztiekly sťa para?
Každučké moje slovo, v modzgu mi
myšlienka každá jednu časticu
bytosti mojej stroví, spáli. Zhorím! -
a toten zhubný oheň nebodaj
duch potajomný rozduchuje vo mne,
by ohrieval sa, jak ja zotlievam.
Preč s vidom tým, bo prijdem o rozum.
V takomto boji medzi stými živly
stáť s trápnym citom opustenosti,
jak hrozné to! - Ó, prečo odstrčil
som od seba ten pokrov opatery?
Čo pud môj šípil, ale nevedel
mu ceny, po čom moja zvedavosť
tak dychtiac túži, och, jak daromné je!

EVA
Šak ver’, šak? i ja cítim podobné.
Až ty tak budeš válčiť s šeliem kŕdly,
či ja keď, umdlievajúc nechuťou,
zahradu našu budem pestovať,
tu obozrem sa po svete vše sírom:
i na nebi hor’, dolu na zemi
nebude jediného príbuzného,
ni priateľa nám, ktorý povzbúdzal
by abo chránil nás - Ej, nie tak bolo,
nie takto predtým, v krásnom období.

LUCIFER (posmevačne)
Veď, akže ste tak drobných dušičiek,
bez opatrovnej péče že a ruky
až zmŕzate, i denný chlebíček
vám podriadenosť: skoro vyvolám
ja pre vás boha, ktorý vľúdnejší
aj bude, než ten chmurný starygáň:
toť, zeme ducha to. Ho z nebeského
znám sboru: pekný, skromný šuhaj je.
Von, duchu, z centra pôľ až;
hľa, že mne neodoláš.
Zve zápor odveký ťa,
veď iný nesmel by ťa.
(Zo zeme vyrazia plamene, hustý čierny oblak, prepásaný dúhou, utvorí sa pri strašnom hromobití.)

LUCIFER (sa zpätiac)
Ktos’, strašidlo ty? Teba nezval som,
preds’ geníj zeme slabý je a krotký.

HLAS ZEMSKÉHO DUCHA
Čo slabým zrel si v chóre nebeskom,
to v svojom kruhu nesmiernym je, silným. -
Nuž tu som, bo som ducha na pozyv
poslúchnuť musel; však si zachovaj,
že vyrušiť a spravovať je iné.
Nech oblečiem svoj obraz, skydneš s nôh,
a tie dva červi vyjdú na nivoč.

LUCIFER
Rec tedy, ako v tvoju hrdú blízkosť
môž’ človek dostúpiť, ak za Boha
ťa prijať vôľu má?

HLAS ZEMSKÉHO DUCHA
Súc rozdrobený
na čiastky vo vode a v mrákavách
a v lese, všade, kam len nakukne
s úsilím žiadostí a vzdmutou hruďou. (Zmizne.)
(V tom háj, studnice zaľudnia prchavé hravé Víly a Rusalky.)

EVA
Ach, vidz tie milé tváre sesterské,
hľaď, hľaď, s kou nehou pozdravujú nás!
Opustenosti niet viac, ožil laz,
hôr zápač: - blaho prikvitlo k nám zas.
Nás, v žiali ony obodrovať budú,
vyvádzať dobrou radou z pochýb, z bludu.

LUCIFER
Ni nemôžte kde lepšej prosiť rady -
vy, ktorí prosiac, rozkážete radi -
než u tých milých podôb prchavých,
čo odpovedia vám, jak ste sa ich
vy opýtali: na srdiečka čisté
s úsmevom patria, zúfalému iste
však predídu vždy desnou mátohou.
I ony budú s priazňou premnohou
vás sprevádzať v stých tvaroch k cieľu žitia,
v premenách, množstva ichž nik nepočíta.
Stín svieži mudrcu, keď odhĺbal,
a večne mladým srdciam ideál.

ADAM
Čo z neho mi, čo z lesku tejto hry,
jak prúdi predo mnou? k dnu nevnikám jej -
i o záhadu len mi pribudlo.
Nuž, nebalamuť dial ma, Lucifer,
daj znať mi všetko, jak si zaviazaný.

LUCIFER
(Stranou.) Hej, spríkri sa ti známosť tá raz, mrieť
až budeš záhou po nevedomosti.
(Nahlas.) No trpezlivosť. Vieš, že rozkoše
i chviľku bojom zaslúžiť ti treba;
moc škôl ti načim ešte vychodiť,
moc sklamaní prejsť trpkých, všetkému
kým porozumieš.

ADAM
Ľahko tebe húsť
trpelivosti nôtu, pred tebou
sa rozprestiera celá večitosť;
však ja som nejel so života stromu,
mne na piaď bytie káže náhliť sa.

LUCIFER
Čo žije, všetko rovno dlho žije,
strom stoletý i jednodňový hmyz.
Sa chápe, teší, miluje i padá,
keď robotižeň svoju skončilo
a vyhovelo túžbam svojim. Nie,
čas nejde, stojí: my sa meníme;
či jeden vek či jeden deň, to jedno.
Oj, neboj, vyplníš tiež účel svoj,
len nemívaj sa, v túto z blata tvár
že vtiesnené je ľudské jedinectvo.
Si vídal mravce, úl včiel vídals’ tiež:
tisíce sa tam hemžia robotníkov,
sťa blázni honia, voslep konajú,
nejeden pritom zblúdi, upadne;
no celok ich, jak stály jedinec,
vo spolnom trvá duchu, účinkuje,
s istotou prevádza plán vytknutý,
až prijde konec: celok zastane.
I tvoje telo z prachu rozsype sa
podobne, pravda; ale v podobách
stých znovu ožiješ. A nemusíš
od nova začať ničoho: ak zhrešil
si, v potomkovi svojom odpykáš,
do tvojej lámky pristrojíš ho okov;
čo zkúsiš, pocítiš, sa naučíš,
podržíš maním milliony rokov.

ADAM
To ohľad starcov. Moja mladá hruď
má inú túžbu vrelú: do budúcna
tak nazrieť raz. I daj, nech shliadnem tam,
zač boriť sa, čo všetko trpeť mám.

EVA
I ja nech vidím, obnôv mnohá zmena
či vnád mi ujmu ztratu neznamená?

LUCIFER
Budz! Vražbu spustím na vás - svojich hostí -:
i dozrete až po skon budúcnosti
v sna obrazoch to letkých, zaiste.
Však vidíte-li, cieľ jak pošetilý
je, ťažký boj, kam vaša púť sa schýli,
by preto ducha nepozbyli ste,
neumkli pred bitvou: lúč roznietim
jej nebom, zrak vám svetlom zastrieť tým,
že klamný úkaz viďmo každé je, -
a lúč ten bude pablesk nádeje.
(Medzitým Adama a Evu odvedie do koliby, kde obidva usnú.)