Kis temetőnkben tudok egy zugot:
az öreg remekes szűcs nyugszik ott,
Híres, amit varrt, ködmön és suba,
neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat emlegetem,
számon mosollyal, könnyel lelkemen,
s deres fejemmel sok-sok hajnalon
ölében alszom a műhelypadon.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
a borongós nap, melyen elaludt,
s amikor halkan sírdogál a szél,
mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelyt sírja vissza tán,
fáj a sötétség néki s a magány;
a hideg ellen hallat tán panaszt-
mi fáj a holtnak, Isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt,
beszitálta hóval a temetőt,
s az öreg szűcs már nem panaszkodik,
az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha,
úgy takarja be, mint meleg suba,
s a téli zöld, mely hegyig belevész,
az rajta zöld irhábul a szegés.
