Géppuskaropogás; most hátrál az
isten hátulfelé; ottan bozótos.
Bozót, megvert facsemeték, hajlott és
szilánkos, szálas, vagy tört derékkal
füstgomolygás, jajviadal, hassal a sárban
sárral a szájban; keserű menedék a
méltó üldözöttnek, aki teremtve sóhajtó
vágyából lőn az a méltatlan, fájdalmas
sokszoros csirkefogó. Eldőlnek a halottak.
Most dőltek a hegyek; űr a helyükben
rögtön lett, az én erdősokaságom visszájára.
Tépett isteni gyökerek a hajlott mennybolt
felé fürge lábbal tipornak egyet-kettőt.
Azután megáll a film; régi körültekintés.
A vén nyár most készül álomba, s tünde
fényt bocsájt fiatal épületeinkre, majd
elrémült szívszorongásainkra is, úgy mosolyog.
Megenyhül izmaink tétova rettegése
szilárdul a borzasztó fáradozás tüneménye
a holnapot ismét birtokba vehetjük mára
érzékeinkkel és hiába, szép törekedésünkkel.
