Nem kell a nő s a bor; se pénz, se pompa,
rádió s nyomdafesték mámora.
Ős csend fülel rám szikla-templomomban -
visszás világ, nem látsz többé soha.
Át a poklokon, tivornyán, vér-vetésen
rohanj. Hogy véled csörtetek, ne hidd.
Én elmaradtam s kőfalakba vésem
az eljövő idők törvényeit.
Vesztedbe törsz, ember s megállni késő -
szebb életet szülnek majd a romok.
Biztatva csillog rám a fürge véső
s betűt betűre görnyedten rovok.
Hajamban, e csapzott, sötét bozótban
tétova ujjakkal vájkál a szél
s testemen, mit rég parfömmel locsoltam,
férgek csípésén serken ki a vér.
Mit sajnáljak? Szerelmes asszonyok vad
csókját? Ízükre sem emlékezem.
Magányom mell-verő imákra szoktat
s az ég felé rándul sóvár kezem.
Sajnáljam a magasztaló barátot,
aki, mihelyt tud, hátulról ledöf?
Mindegyikkel felér e százszor áldott,
derekamat-ölelő szeges öv.
Vagy családomért ejtsek könnyeket tán?
Köztük éltem. Mit tudták, ki vagyok?
Most karcsu őz testvér-szeme nevet rám
s lehajolnak hozzám a csillagok.
S én várom, hogy az Isten is leszálljon;
eltárgyalunk, két derült kedvü bölcs.
Napsugaras tekintetén halálom
ugy érik, mint dús, ízletes gyümölcs.
Ha majd e szent gyümölcs ízesre érik
s husába vágom áhító fogam:
elnézek majd az égig - fel az égig,
mindentudón és - végre! boldogan -
S ha már rég nem leszek, egyszer talán
csontjaimhoz zarándokol a Holnap
fia s meglátja barlangom falán
az igéket, melyek csak neki szólnak.
