A hervadó fű még erőt sugároz,
utat nyit eljövendő életeknek
s a föld sötét, vajúdó méhe reszket.
A szálló madár csőréből kihullt mag
sarjad - rögöt, sziklát repeszt, ha kell:
kő-akadályok úgy porladnak el,
mint vad vihar morzsolta korhadt deszka-szál.
Nem ellenségek élet és halál:
feléd a lét két külön arca int,
nézed őket s egyszerre megsuhint
az örök élet friss szele. Örök?
Igen! A lét tengerként hömpölyög
osztatlanul, elmúlhatatlanul:
egyik hullám felszökken, visszahull,
lelankad s már szüli a másikát,
erejét új hullámba önti át -
így robban, elpihen, megint felindul
és támadásra lendül, égre csattan,
felhőkbe tép, száll, száguld száz alakban.
De ugyanegy víz, ugyanegy erő
áll harcban, süllyedő-emelkedő,
pusztító és teremtő áradatban.
Élet, halál, víz, szél: fáradhatatlan,
harcuk nyomán új s új erők fakadnak
s a létnek vége sohasem szakadhat.
Fürge-fény és halál-fekete árnyék -
S az árnyék szüntelen nyomunkba jár, még
éjjel is ott virraszt ágyunk előtt
akár a hű kutya - de fény s homály
egymásért vannak mozognak és élnek.
S ha szemünk látja: vége lett a fénynek
s végső vak éj szakadt fejünkre már
(Fekszünk meredten mint kit éjfekete ár
visz - vízbefúltat - s parttalan az éj):
valahol messze, sugárból kovácsolt
feszítővasait felkapva, belegázolt
e Holt-tengerbe a hajnal, ne félj!
Dermedt a csönd, dagad s már égig ér,
az álomtalan álom szakadéknyi mély
és felfalta egymást az idő és a tér -
de az éj-falba bevakolt fény-mag él:
mint kétségben éghasgató remény -
A vak homály is más, mint végső tiszta fény? !
