Hang, álomittas, quasi fortis,
„Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval
régebbi tengeri utakat. A király
lantot szorított oldalához,
példát adott a sokhitű világnak
többek közt szerelemből, de asszonya
képmására sohasem mondták volna:
„s’adora”; imádni csak az Egy Istent
lehet. Nyugodtan felejtsetek el
mindent, amiből nem lesz példa;
sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt
semmilyen király nem tudta bizonyítani.
Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban,
sem máskor, az aprómunkát nem sikerül
felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!):
nec supplex turba timebat – akkor nyáron
a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő
rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga
latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így
lassan elmentem a Münnich utcából,
Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő
Tulipán eszpresszóból dőlt a füst,
mint a gátlástalanság. Ámbár lehet,
hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet.
És visszamentem a Münnich utcába
(világ közepe), s egy másik lapszerkesztő
két síléc közül királyi mód végig-
tekintett (neki már volt útlevele),
s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten.
Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót,
ez itten Fairyland, még inkább Faery land,
meg tudná fejteni, miért különb ez a régies
íz egyáltalán, miért szebb, ami régi?
Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene.
Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta,
húsz évet von meinem Leben
arra szántam, hogy kimutassam
a mindenkori újdonság vonzerjét,
és maga itten feltart, bárisnya,
zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten,
nem lesz magából sose költő.
Szél fújta körül mozdulatlan
kucsmám az utcán, a sarkon pár éve
fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk
tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
örökös tudás, hogy akasztani sosem volt
kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig
a szörny lábainál feküsznek, de még
állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán
eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre
kiderült, hogy hasztalan látok mélyre:
a kaszálók nem nekem illatoznak.
The man has found no comfort in the grave.
Hang, temetői rigóké, jól hallható,
egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette
a váratlant, akár az apró köveket.
A Fény Birodalma kavics nagyságú,
René, ekkora Faeryland, köszönöm.
Érzem a halottaink illatát, szerte
Európa harctereiről, mert harctér
minden tér, ahol a harcképtelenek
szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik,
Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség.
De cédrusok! olajfák! a sivatag!
Mindig marad öntöznivaló. Hang,
a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak,
szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak.
Megszokta-e a poligámiát a királyné?
Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő?
Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni –
zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt,
úgy kell neki, nem hallgatott rám.
Ab urbe condita, még aznap éjjel
leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat
eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció
épült egymásra, vörös lényegű vörös,
fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld,
vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű
lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel,
és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál,
René, több a tömjén, a sáfrányillat,
asszonynak kötelesség, um Gottes willen.
„Il mio sposo novello”, lángol a levegő,
párállik a víz, menekülők a zuhatagban,
kövek pattognak utánuk, pedig ez még
nem a temető itten, sehol a várakozók
virágai, sehol az ének a habon, sehol
a lótuszillat, de a viaszfülűek
a panoptikumban így szólnak, voce profondo:
„Szépségén elsiklott a halálfélelem.
aki elhagyta őt, mint a ravasz király,
mezítlen izmain puszta karddal,
melynek neve legenda aurea,
nem vitte semmire, mert sem mezítelenség,
sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít,
ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül
tajtékot a keményen csapkodó evezőkre.
A mások félelméből épül a mitológia.
Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok,
részegesek, naplopók és munkahalogatók.
Ők szólnak Leninhez pár kurta szót.
Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen,
míg Odysseusra rádől Kirké Titánia,
a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga,
a többire rádől a mauzóleum halszaga.
Elég! Marilyn Monroe arcképével,
hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány.
Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány.
Ide vele.” Ligur’ aoide.
Miféle út vezet innét, puhatalpú
párducok között, nem tudja senki.
A kormányos rég halott. A szövőszéket
befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly
elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever.
Körös-körül a sziklaarcok, hajdani
kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre
méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok
voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek;
de itt üvölt a lakótelep oszloplába,
fején jár a ház. Két címerállat,
jobbról és balról, lefetyeli a békét.
És a dzsungel vár. Biztos magában.
S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról.
Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél.
1992. július 12.
