Optimisták
Itt nyugszik
X.Y. tervező
és hitvese
született Z.Q.
asztrológus
valamint W., díjnyertes kanárimadár
Feltámadunk!
Tel: 125-543/76-os mellék
A kutató
Egy levegőtlen laboratóriumból
1956-ban Nyugatra mentem.
Otthon nem adnak Nobel-díjat.
Kinn három kapukulcs is jár.
Előre köszön a pincér. Láthatom
a Royal Shakespeare Companyt,
s ha kedvem van, átmegyek Párizsba
vagy Brüsszelbe hetenként.
Többször meghívtak teadélutánra,
egy asszony sírt a mellemen,
a találmányom kifizették.
Ezek nem kúpot dugnak a végbelükbe, ezek
adminisztrálják a szuppozitóriumot.
Meghaltam egy esős délután,
London külvárosában.
Nem az Apátságban vagyok eltemetve.
Az építész
Megbíztak egy toronyház-építéssel.
Kérdeztem, mennyi a célprémium.
A keresztbetett lécek magasában
egy nagyszakállú ember rámtekintett
s azt mondta: „Kicsi a te hited, fiam.”
A liftaknában leltek rám.
Valamikor katedrálist akartam
építeni. Nem lélekvesztőn:
hordágyon vittek el.
Az újságíró
Míg éltem, humanista voltam.
Cikkeket írtam, hogy „A cigány is ember”;
„Új életet kezd B. Zsuzsanna,
egykori prostituált”;
„Szánjuk meg végre az öregeket.”
Egy éjjel, a redakcióból kijövet,
leütöttek az utcán. Rólam
nem ad ki jelentést a Reuter.
A színész
Rómeó voltam, azután két gyerek apja.
Kifényesedett a nadrágom, azután kocsit vettem.
Tudtam, hogyan kell beledögleni,
észrevétlenül vándorútra menni,
elérni, hogy beledögöljenek,
tudtam, hogyan kell „spilázni” –
anyám épp akkor halt meg, mikor
a nagy monológ utolsó sorait mondtam,
a díszletből kihullt egy gerenda.
Nem csuklott el a hangom.
Az antropológus
Nem tudom, honnét szelidültem idáig,
Közép- vagy Kelet-Ázsiából.
Nem tudom, hogyha kínozni akartak,
lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra.
Az évezredes szenvedés emléke élivel
belerovátkolódott a szaggató fájások közé
ebben a nagycsontú koponyában.
Ide érkeztem; már nem fáj.
Azért a lapáttal vigyázzatok.
Ne üssetek el az európai földtől.
A seborvos
Piros-fekete-rózsaszín halmazatokra,
ellenálló formákra, nyílások görcsös
alakváltozásaira emlékszem, hüllőmozgású
ereket látok, csupa barlangi rajz – egyetlen
hang bársonyát, szemöldök ívelését
nem fedeztem föl soha, csak a hámrétegen
a késnyomot; a heg általában
szépen begyógyult. Tudom a lényeget:
szép az, ami gyógyul.
Itt fekszem gyógyítatlanul, emléktelenül.
A táncosnő
A rablógyilkost védi a törvény.
Meghatározott évmennyiséget kaphat,
legföljebb halálbüntetést.
A táncosok védtelenek.
Pedig évszázadok virágát emelik magasra
egy pillanat alatt.
Védtelenül állnak, körülöttük ott ül az okos
állandóság, a párnás előítélet,
tapsol a társadalmi beleegyezés,
s a magasban egyszerre csőrös
abortusz nyílik, zöldarcú érdek,
poshadt hitvesi ágy, korlátolt délután:
„vedd el onnét a kezedet, meglátnak” –
az évszázadok virága a zenekari árokban
csörömpöl,
s a karmester, tegnap még maga is
szenvedélyek rabja,
odalenn nevet.
A bíró
Az öröklött életmódot
fiatalon magamba véstem:
örökké az erkölcsi törvényt
önmagadban
s a csillagos eget fölötted.
Halántékomon szüntelenül,
szüntelenül a törvény,
lábam nyomán az erkölcs, az igazság,
betörők, gyilkosok, utcanők
kóchaja fölött a csillagos ég.
Most itt lent ők is, én is.
A rádióriporter
Magyarország legnagyobb gyáregysége!
Legkeresettebb exportcikke.
Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb
befogadóképességű stadionban.
A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez,
a jelentős íróval.
Hazánk legnagyobb dzsungelében.
A magyar Athén, a magyar Stockholm,
a magyar Père-Lachaise, a magyar
Dynosaurus. A magyar dzsessz.
A népszerű manöken, a világhírű
tojásfestő. A riporter a dzsungelban,
a riporter a Père-Lachaise-ben,
a riporter a tojásban.
Földön, levegőben, víz alatt.
Föld alatt.
A főtisztviselő
És nem volt cipőm.
Apám portás volt (és nem volt cipője),
apai nagyapám a báró birkáit
hajtotta, karámról karámra,
álmaiban (és már neki se volt).
Szerelmem kóristalány, tüdőbajos,
ó, chant macabre! – a háború,
az építés, igen, botlottam én is,
hanem egy októberi hajnalon
előre megmondtam, s azóta
már emlékezem (nem volt cipőm),
továbbá bújtattam zsidókat, és
több ízben barátom volt J. Attila.
Ő kérte kölcsön.
A kistisztviselő
Tizenkét évig gyűjtöttem a tényeket
főnököm „A zuzmó- és mohaféleségek
viselkedése hazánk erdeiben,
különös tekintettel a megváltozott
éghajlati viszonyokra”
című dolgozatához.
Negyvenéves koromban megcsalt a feleségem,
öt évvel később rendőr kísérte haza a fiamat,
mert betört egy ékszerüzletbe, és a banda
tagjainak egy-egy odatetovált muskátli volt
az képén – nem értem ezeket a mostani
fiatalokat, hol van belőlük az a kitartás,
az a szorgalom, amellyel a mi nemzedékünk
egykor átvészelte az Élet viharait?!
A tanár
„Quousque tandem abutere Catilina
patientia nostra…” Aztán földrajzszakosnak
képeztem át magam, hogy legalább térképen
láthassam Itáliát. – „Nézzék, kérem,
a néptribunok lábnyomát, az esti varjakat,
a lávakövek mozdulatait…” Csöngettek.
Főbb terményei: rizs, burgonya, cukorrépa,
szőlő, a havasi legelőkön szarvasmarhát
tenyésztenek. Később megrótt az igazgatóm,
nem vagyok aktív, nem támogatom a rongy-
gyűjtést. – „Ciceró – mutatott rám ujjal
egy kölyök –, a Ciceró megint fönn jár a Via
Appián.” Akkor már a sarki kocsmába jártam.
Visszafelé nem vittek lábnyomok – quousque
tandem – természetesen, igazgató elvtárs –
még egy folyosóügyelet hátra van – indulok
azonnal.
A műfordító
Traveller who passest by
Thou shalt not laugh.
„He lived for Love and died in harness”
a note for Thee, completely harmless
is in this Epitaph,
which should not read as standeth above
but this way bold and brave:
„Had he but lived in harness
and died while making Love –
he would jump out of this Grave.”
Utas, ’Ki épen erre jársz,
Ne hogy kaczagj!
„Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” –
Tégedet óvna e’ telljessen ártal-
matlan Sír-Felirat,
Mellyet ne illy mód olvass öszve,
de merészen és zordul:
„Élt volna tsak Munka által,
’s halt volna meg Szerelem közbe’ –
Ki-szöknék most a’ Porbul.”
A történész
Egész életemben egy munkaártalommal
küszködtem: az ámítással.
Ha a festő giccset fest, ha a mérnök
elméri az alagutat, a kép kidobható,
az alagút újra fúrható.
Mit csinálsz a nemzeti tudattal,
ha a tévhit megkötött s évtizedekig
tovább épül? A szemtanúkat közben
elnyeli a mély, innét már nincs irány,
itt egyetlen pontba sűrűsödik
szándék és szorongás:
Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival,
együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy,
köréjük diákok, prédikátorok,
pallérok, örökös hídépítők,
Csontváry porától üvegfény üt át a kövön,
s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg,
Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket
talán még Márai is vallja. Ez a közeged,
polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad,
hogy lélegzetet végy. S a legtöbb,
amit egymásnak nyújthatunk: a levegő.
A költő
E fa alatt vagyon
egy utasnak ágya.
Ebből volt bölcseje,
ez kopolafája.
Kettő közt nem tudta
elnyerni a jussát.
Még kétezer évig
itt várja Jézussát.
