Ez most már mindig így lesz?
Visznek csak olyan vonatok,
melyeknek nincsen állomása,
közjáték annyi csak, amig
egyikből másikba rakódunk;
járni mindig csak ezeken
az ingó folyosókon,
fekete hágcsók egymásra csikorgó
tányérján oda-vissza;
mindig ezek az asszonyok, lányok,
önző, semmire kulcsolt térdek,
szemek, üvegfülkéken át is
önnön tükrükbe pillogok,
fölszakadt ajkak mámora, mikor
saját hisztériáikat
hazudják szerelemnek;
s a mindig háttal álló férfiak,
a látomás gondjába kikönyöklők,
a becsapó szél körme ellen
közös álarcot hordozók;
társak, akikben minden út
értelme összemosódik,
akik már lábukban se érzik
a gyalog hódított világot.
